Szemészet, 2002 (139. évfolyam, 1-4. szám)

2002-06-01 / 2. szám

Szemészet 139. évfolyam (2002) 135 Beszámoló az International Colour Vision Society Thomas Young szimpóziumáról Cambridge, 2001. július 13-17. Az International Colour Vision Society 1997-ben jött létre mint az 1969-ben alakult International Research Group for Colour Vision Deficiencies jogutódja. A Research Group 1971-ben tartotta első tudományos össze­jövetelét Ghentben, ahol a színlátás egyik legjelentősebb kutatója és a kutatócsoport alapítója, a híres belga szemész, Guy Verriest (1927-1988) működött. A rendszeresen, két­évente tartott szimpóziumokon a témakörök a szín­látászavarok vizsgálata mellett egyre inkább a színlátás pszichofizikai, fiziológiai és űjabban genetikai kutatására is kiterjedtek, és egyre nagyobb számban csatlakoztak a ko­rábban főleg szemészekből álló csoporthoz neurobiológu­­sok, élettani és pszichológiai alapkutatásokkal foglalkozó tudósok; ezt a változást tükrözte az 1997-ben történt név­­változtatás is. 1801. július 13-án, pontosan 200 évvel a szimpózium megnyitása előtt írta le először Thomas Young a fény hul­lámtermészetére vonatkozó elméletét és fejtette ki a színlá­tás trikromatikus elméletét. Munkásságát Angliában fél év­századon keresztül elfeledték, mígnem Clerk Maxwell, aki Cambridge-ben a kongresszus helyszínéül szolgáló Peter­­house College diákja volt, elméleti számításokkal is alátá­masztotta a Young által felvázolt elméletet. E jelentős év­fordulók légkörében és számos nagy tudós emlékét őrző, a tudás és elmélyült kutatás értékét sugárzó környezetben zajlott a színlátással foglalkozó megszállottak kongresszu­sa. Az előadások és poszterek jelentős része a színérzékelés genetikai, neurobiokémiai és pszichofizikai alapjainak ku­tatásával foglalkozott. A genetika rohamos fejlődésével ma már az X-kromoszómán a színérzékelésért felelős fotopig­­mentek fehérjerészének aminosavsorrendjét meghatározó gének pontosan feltérképezhetők, a pigment-gének szám- és elrendeződésbeli különbségei, úgynevezett hibrid gének előfordulása alapján a kódolt fotopigmentek abszorpciós maximumai in vitro és in vivo is meghatározhatók. Több előadás (L. Sharpe és mtsai, J. és M. Neitz) foglalkozott a genotípus és a fenotípus közötti összefüggés vizsgálatával különböző típusú színtévesztőknél. A retinalis folyamato­kon túlmenően, a kutatások a neuralis átkapcsolások és corticalis tényezők szerepét is vizsgálják, hiszen a színlátás számos jelensége nem magyarázható a fotopigmentek szintjén. 4. A színlátás elméleti alapjairól szerzett egyre több isme­ret és matematikai modell birtokában több új vizsgálómód­szer és az ezekkel nyert első klinikai tapasztalatok is bemu­tatásra kerültek. Két fő tendencia látszik érvényesülni: a komputer-technika rohamos fejlődésével szinte korlátlan le­hetőség nyílik a legváltozatosabb tesztek megtervezésére, azonban a monitorok színkibocsátásának szigorú standardi­­zálása nélkül ezek rendkívül megbízhatatlanok lehetnek. A veleszületett színtévesztők lehetőleg korai, gyermekkorban történő kiszűrésére egyszerű kivitelű, nyomtatott tesztla­pokból álló sorozatokat mutattak be, lehetséges azonban, hogy 10 év múlva a szájnyálkahártya-kaparékból végzett genetikai vizsgálat lesz az olcsóbb, gyorsabb és megbízha­tóbb módja a gyermekek színlátásszűrésének. A monitor­tesztek közül a Cambridge Colour Test-tel a kiállításon is megismerkedhettünk: az egyes színlátászavarokra jellemző konfúziós tengelyek mentén kialakított színpárokból álló Landolt-gyűrűk sorozatával a színdiszkriminációs képessé­get számszerűen jellemző MacAdam-ellipszisek meghatá­rozhatók. Brazil szerzők (Ventura és Silveira) kimérték egészséges normál trikromátok standardjait, és szerzett színlátászavarok egyes típusaiban (diabetes, higanymérge­zés) is alkalmazták a gyakorlatban. A szemészeti klinikai gyakorlatból származó előadások a diabetes, hypertonia és keringési zavarok, glaucoma, maculadegenerácók, retinopathia centralis serosa esetén kimutatható és occipi­talis kérgi eredetű színlátászavarokat tárgyalták részben elektrofiziológiai, részben pigment-tesztekkel történő vizs­gálatok alapján. A jól ismert sorba rendező (pigment) tesz­tek (Farnsworth-Munsell 100-hue teszt és D-15 teszt, Lan­­thony-teszt) további módosításait javasolták, részben a vizsgálat egyszerűsítése, részben az egyes munkakörökben igényelt színmegkülönböztető képesség differenciáltabb megközelítése érdekében. Nagy feltűnést keltett és heves vitát kavart Spalding elő­adása a színtévesztő orvosok diagnosztikus készségéről: a mindennapi gyakorlatból merített, színkontraszt-megkülön­­böztető képességen alapuló feladatok (vér a székletben, há­­nyadékban, bőrkiütés, sárgaság megítélése, melanoma malignum a szemfenéken) megoldását hasonlította össze normál színlátó és színtévesztő (23 színtévesztő háziorvost talált!) orvosok körében. A négy napig tartó előadássorozatot csak egy délutáni kirándulás szakította meg, amikor az elyi katedrális és a Woolsthorpe Manor-ban Newton szülőházának megtekinté­se volt a program. A komoly tudósok többsége szedett egy­­egy apró zöld almát a ház udvarán álló almafáról (annak a bizonyos almafának késői utóda, melynek termése a gravi­táció felismerésére vezette Newtont). A résztvevők túlnyo­mó többsége lankadatlan érdeklődéssel ülte végig az ódon előadóterem nem túl kényelmes, keskeny padjain a 20 per­ces előadásokat; a rendszeres, élénk vita ellenére a program menetrendjét jól betartották. A poszterek kiállítása és meg­beszélése külön teremben zajlott az egyik délutáni szekció­ban; sok poszter előtt több órán keresztül folyt a konzultá­ció. A kongresszus résztvevőinek megoszlása jól tükrözte a Társaság összetételét: az angol nyelvterület (Anglia, USA, Ausztrália) mellett Franciaország (ahol a színlátáskutatás­nak nagy hagyományai vannak), Japán és Németország képviseltette magát nagyobb létszámmal; a négyfős magyar Kongresszusi beszámoló

Next

/
Oldalképek
Tartalom