Szemészet, 2002 (139. évfolyam, 1-4. szám)
2002-06-01 / 2. szám
Szemészet 139. évfolyam (2002) 135 Beszámoló az International Colour Vision Society Thomas Young szimpóziumáról Cambridge, 2001. július 13-17. Az International Colour Vision Society 1997-ben jött létre mint az 1969-ben alakult International Research Group for Colour Vision Deficiencies jogutódja. A Research Group 1971-ben tartotta első tudományos összejövetelét Ghentben, ahol a színlátás egyik legjelentősebb kutatója és a kutatócsoport alapítója, a híres belga szemész, Guy Verriest (1927-1988) működött. A rendszeresen, kétévente tartott szimpóziumokon a témakörök a színlátászavarok vizsgálata mellett egyre inkább a színlátás pszichofizikai, fiziológiai és űjabban genetikai kutatására is kiterjedtek, és egyre nagyobb számban csatlakoztak a korábban főleg szemészekből álló csoporthoz neurobiológusok, élettani és pszichológiai alapkutatásokkal foglalkozó tudósok; ezt a változást tükrözte az 1997-ben történt névváltoztatás is. 1801. július 13-án, pontosan 200 évvel a szimpózium megnyitása előtt írta le először Thomas Young a fény hullámtermészetére vonatkozó elméletét és fejtette ki a színlátás trikromatikus elméletét. Munkásságát Angliában fél évszázadon keresztül elfeledték, mígnem Clerk Maxwell, aki Cambridge-ben a kongresszus helyszínéül szolgáló Peterhouse College diákja volt, elméleti számításokkal is alátámasztotta a Young által felvázolt elméletet. E jelentős évfordulók légkörében és számos nagy tudós emlékét őrző, a tudás és elmélyült kutatás értékét sugárzó környezetben zajlott a színlátással foglalkozó megszállottak kongresszusa. Az előadások és poszterek jelentős része a színérzékelés genetikai, neurobiokémiai és pszichofizikai alapjainak kutatásával foglalkozott. A genetika rohamos fejlődésével ma már az X-kromoszómán a színérzékelésért felelős fotopigmentek fehérjerészének aminosavsorrendjét meghatározó gének pontosan feltérképezhetők, a pigment-gének szám- és elrendeződésbeli különbségei, úgynevezett hibrid gének előfordulása alapján a kódolt fotopigmentek abszorpciós maximumai in vitro és in vivo is meghatározhatók. Több előadás (L. Sharpe és mtsai, J. és M. Neitz) foglalkozott a genotípus és a fenotípus közötti összefüggés vizsgálatával különböző típusú színtévesztőknél. A retinalis folyamatokon túlmenően, a kutatások a neuralis átkapcsolások és corticalis tényezők szerepét is vizsgálják, hiszen a színlátás számos jelensége nem magyarázható a fotopigmentek szintjén. 4. A színlátás elméleti alapjairól szerzett egyre több ismeret és matematikai modell birtokában több új vizsgálómódszer és az ezekkel nyert első klinikai tapasztalatok is bemutatásra kerültek. Két fő tendencia látszik érvényesülni: a komputer-technika rohamos fejlődésével szinte korlátlan lehetőség nyílik a legváltozatosabb tesztek megtervezésére, azonban a monitorok színkibocsátásának szigorú standardizálása nélkül ezek rendkívül megbízhatatlanok lehetnek. A veleszületett színtévesztők lehetőleg korai, gyermekkorban történő kiszűrésére egyszerű kivitelű, nyomtatott tesztlapokból álló sorozatokat mutattak be, lehetséges azonban, hogy 10 év múlva a szájnyálkahártya-kaparékból végzett genetikai vizsgálat lesz az olcsóbb, gyorsabb és megbízhatóbb módja a gyermekek színlátásszűrésének. A monitortesztek közül a Cambridge Colour Test-tel a kiállításon is megismerkedhettünk: az egyes színlátászavarokra jellemző konfúziós tengelyek mentén kialakított színpárokból álló Landolt-gyűrűk sorozatával a színdiszkriminációs képességet számszerűen jellemző MacAdam-ellipszisek meghatározhatók. Brazil szerzők (Ventura és Silveira) kimérték egészséges normál trikromátok standardjait, és szerzett színlátászavarok egyes típusaiban (diabetes, higanymérgezés) is alkalmazták a gyakorlatban. A szemészeti klinikai gyakorlatból származó előadások a diabetes, hypertonia és keringési zavarok, glaucoma, maculadegenerácók, retinopathia centralis serosa esetén kimutatható és occipitalis kérgi eredetű színlátászavarokat tárgyalták részben elektrofiziológiai, részben pigment-tesztekkel történő vizsgálatok alapján. A jól ismert sorba rendező (pigment) tesztek (Farnsworth-Munsell 100-hue teszt és D-15 teszt, Lanthony-teszt) további módosításait javasolták, részben a vizsgálat egyszerűsítése, részben az egyes munkakörökben igényelt színmegkülönböztető képesség differenciáltabb megközelítése érdekében. Nagy feltűnést keltett és heves vitát kavart Spalding előadása a színtévesztő orvosok diagnosztikus készségéről: a mindennapi gyakorlatból merített, színkontraszt-megkülönböztető képességen alapuló feladatok (vér a székletben, hányadékban, bőrkiütés, sárgaság megítélése, melanoma malignum a szemfenéken) megoldását hasonlította össze normál színlátó és színtévesztő (23 színtévesztő háziorvost talált!) orvosok körében. A négy napig tartó előadássorozatot csak egy délutáni kirándulás szakította meg, amikor az elyi katedrális és a Woolsthorpe Manor-ban Newton szülőházának megtekintése volt a program. A komoly tudósok többsége szedett egyegy apró zöld almát a ház udvarán álló almafáról (annak a bizonyos almafának késői utóda, melynek termése a gravitáció felismerésére vezette Newtont). A résztvevők túlnyomó többsége lankadatlan érdeklődéssel ülte végig az ódon előadóterem nem túl kényelmes, keskeny padjain a 20 perces előadásokat; a rendszeres, élénk vita ellenére a program menetrendjét jól betartották. A poszterek kiállítása és megbeszélése külön teremben zajlott az egyik délutáni szekcióban; sok poszter előtt több órán keresztül folyt a konzultáció. A kongresszus résztvevőinek megoszlása jól tükrözte a Társaság összetételét: az angol nyelvterület (Anglia, USA, Ausztrália) mellett Franciaország (ahol a színlátáskutatásnak nagy hagyományai vannak), Japán és Németország képviseltette magát nagyobb létszámmal; a négyfős magyar Kongresszusi beszámoló
