Szemészet, 2000 (137. évfolyam, 1-4. szám)
2000-03-01 / 1. szám
137. évfolyam (2000) üldözött zsidó és kakastollas csendőr. Előtte csak szenvedő ember volt. Munkaidőben érzelmeit nem tudtuk kifürkészni. A fehér asztal mellett azonban megnyílt, anekdotázó kedve és sziporkázó szelleme bőségesen áradt környezetére. Igaz, egyegy poénnak munkaidőben sem tudott ellenállni. Erős dohányos volt, de mindig fegyelmezett, s csak a megfelelő alkalmakkor gyújtott rá. Szerette az illatos, jó cigarettákat, ezeket igazi élvezettel szívta. A cigarettára gyújtás számára szertartás volt, nem is szívesen fogadta, ha e szertartás közben tűzadással megzavartuk. Ilyenkor udvariasan elfogadta ugyan a tüzet, de maga ismét meggyújtotta a cigarettát. Ez a művelet olyannyira hozzátartozott egyéniségéhez, mint legendás, aranykeretes szemüvege. Se szeri, se száma dohányos fényképfelvételeinek. Emberi tulajdonságai közül tanítói munkásságát szeretném kiemelni. Nem volt tanáros típus, nem tudatosan tanított, holott ez kötelessége volt a medikusoktatás terén. A szó legnemesebb értelmében nevelt, jó atya módjára. Ösztönösen mutatott jó példát. Bizonyos dolgokban lehetett érezni, ezt néha nem is titkolta, hogy ifj. Imre József igen mély nyomokat hagyott egyéniségében. A Tanítómester iránti szeretete és tisztelete számos jelét adta. Számomra különösen élvezetes tanulmányt jelentett az a megemlékezés, amelyet ifj. Imre József 100 éves születésnapja alkalmából írt, s amelynek nyelvezete a reá jellemző igényesség rendkívüli példája.1 Még soha nem tapasztaltam emberi gyarlóságok ilyetén tapintatos megfogalmazását, mint ő tette Tanítómesterével kapcsolatban. Tanítói működését mi sem jellemzi jobban, mint hogy tanítványai közül öten lettek főorvosok és hárman tanszékvezető professzorok. A vele a Klinikán együtt töltött éveket különös szerencsénknek tekinthetjük, úgy emlékezünk vissza arra az időre mint egyfajta békeidőre, melynek különleges hangulata, szelleme volt. Ez ma már történelem! Legstílszerűbben az ő szavaival lehet befejezni ezt a megemlékezést, ahogyan ifj. Imre Józsefre emlékezett: „Ha érdemei, eredményei közül a legmélyrehatóbbat kívánnám kiválasztani, úgy nem lennék egyedül annak megállapításával, hogy Imre József a klinikáján alig definiálható, mintaszerű légkört teremtett. Hivatást teljesít az, kinek ezt a légkört az utódok számára átmenteni sikerült.”1 Biztos vagyok benne, hogy Nónay Tibor professzor úr e tekintetben is hivatása magaslatán állt, s egyben számunkra is példát mutatott a hivatás teljesítésének mikéntjéről. Irodalom 1. Nónay I: Megemlékezés Ifj. Imre Józsefre. Orvosi Hetilap 121, 221-223 (1980).
