Szemészet, 1998 (135. évfolyam, 1-4. szám)

1998-12-01 / 4. szám

Szemészet Supplementum Ват-135. évfolyam (1998) 32 A Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Szemészeti Klinikájának (igazgató: Hatvani István egyetemi tanár) közleménye A PMMA IOL evolúciója Czvikovszky György Összefoglalás: Optikai tulajdonságait, megmunkálhatóságát és biokompatibilitását tekintve a legtöbb tapasztalat a plexiből készült műlencsékkel kapcsolatban gyűlhetett össze az utóbbi 50 évben, ezért nem túlzás azt állítani, hogy a PMMA a műlencse-alapanyagok közt arany standard még ma is. A PMMA IOL evolúciójának rövid ismertetése után ■ a phacosebész és a beteg PMMA lencsék implantációjának indikációjával kapcsolatos “szempontjait" vesszük sorra. A poli(metil-metakrilát), közismert nevén a „plexi”, egy furcsa, amorf halmazállapotú, átlátszó anyag: az akrilsav hosszabb-rövidebb észteres láncmolekulája, amelyet az ICI (Imperial Chemical Industries) védjegye alatt Perspex né­ven forgalmaznak már mintegy 65-70 éve. Törésmutatója 1,492, fajsúlya 1,19, fény transzmissziója 92%-nál is több, tehát az üvegével vetekszik. Biokompatibilitásáról először a II. Világháborúban az angol pilóták körében gyakori sérü­lések (plexikabinon keresztül katapultált katonák intraocu­laris idegentestjei) alapján gyűltek össze adatok, ezért any­­nyi bizonyos, hogy az egyik legkorábbi implantációs alap­anyagnak számít. Megmunkálása korábban polimerizáció alatt történő fröccsöntéssel, sajtolással történt, majd hamarosan az esz­tergált és polírozott, pontosabb felszínű PMMA termékek terjedtek el világszerte. Műlencse-alapanyagként ideális, mivel rugalmassága fokozható a polimerizáció közben sza­bályozott molekuláris orientációval (haptic junction memo­ry), valamint hidrofobicitásának fokozásával (fluorinálás) a teflonhoz, szilikonhoz hasonló inert anyaggá válik, amely­­lyel az élő szervezet nem tud mit kezdeni. A hidrofobicitás csökkentése (heparin surface modification) szintén nagyon praktikus, mivel ez esetben a hidrofil plexit a szervezet fel sem ismeri idegenként. A plexiimplantátumok ellenzői 25 évvel ezelőtt szívesen gyanították a plexi hosszú távú intraocularis toxicitását a fény-, illetve biodegradáció következményeként,6 ezekről a rosszalló feltevésekről azonban kiderült, hogy többnyire a PMMA bakteriális, kor­puszkuláris kontaminációjának következményei, melyek­nek hátterében elektrosztatikus kölcsönhatások is állhat­nak.14 Mivel az újabb implantációs anyagok - főleg a rugal­mas lencsék - lassan, de biztosan kiszorítják a PMMA len­cséket, ezért a gyártók fő törekvése ma már nem a plexi ef­féle hátrányainak kiküszöbölése, hanem az implantációs technikák, és főleg a gyors rehabilitáció érdekeit kiszolgáló újítások naprakész kidolgozása. Az implantációval kapcso­latos, régebben népszerű elképzeléseket a korabeli - ma in­kább muzeális jellegű - műlencsék hűen tükrözik, ezért az alábbi rövid „divatbemutató” alapján lehetne leginkább a phacokorszak vívmányaihoz vezető tiszteletreméltó közel­múlt történelmét ábrázolni. Az élő környezettel kötött tartós béke (biokompatibili­tás) legfőbb feltétele a PMMA lencsék intracapsularis im­plantációja. A lencse protetika ősatyjának Harold Ridley­nek e korai feltevése csak évtizedekkel később retrospek­tív2 klinikai tanulmányok,’ valamint szövettani bizonyíté­kok4 révén vált cáfolhatatlanná. A tokba konform műlen­csék elterjedése viszont egészen a phacoemulsificatio tér­hódításáig még váratott magára,10 mivel korábban nagy se­ben át, nagy méretű, nagy optikájú lencséket implantáltunk, az iris mögött sorsukra hagyva őket,13 vagy az esetenként változó sikerű tokhasítás után „in the distorted bag” ültet­tünk be lencsét.12 A „can opener”, illetve „envelope” capsu­­lotomiát követő biztonságos intracapsularis implantáció ér­dekében egy kézzel forgattuk a lencséket, amíg a második haptika is végre a tokba került, annak ellenére, hogy az IOL teljes átmérője (13,5 mm) az intracapsularis átmérőt (10,5 mm) jóval meghaladta. Az ilyen nagy, de kissé “nyi­­korgósan forduló” lencséket az optikai rész szélén kifúrták a könnyebb kezelhetőség érdekében. A felemás implantáció (sulcus/bag) miatt decentrált IOL esetén, vagy egyszerűen csak bizonyos mértékű mydriasis miatt az optikai zónába kerülő lyukak fényesen ragyogtak a beteg retináján.5 A má­sik nagy divathullám a Kenneth J. Hojfer nevével fémjel­zett, sőt védjeggyel ellátott „laser ridge IOL” elterjedésével kapcsolatos. A peremes hátsó felszín a YAG lézer laesio el­leni találmányként ugyan nem állta meg a helyét, de évekig azt tartottuk, hogy talán késleltetheti a cataracta secundaria kialakulását.7915 Mióta tudjuk, hogy a tokban hátrasimuló optikák még ennél is jobbak,13 azóta a „laser ridge IOL” forgalmazási statisztikák folyamatosan romlanak. A phacoemulsificatio és az egyéb kis sebes hályogkivo­nási eljárások elterjedésével a „PMMA-haute couture” újabb fejlesztésével találkozhattunk: ovális optika/tokba konform haptika. Ezek a capsulorhexis után történő intra­capsularis implantáció és az 5 mm-re nagyobbított, önzáró seb számára kidolgozott lencsetípusok még ma is divato­sak, bár tudjuk hogy az 5x6 mm-nél kisebb optikai átmérő­jű lencse éjszakai viseletre nem ajánlott,111 a 12,0 mm-nél kisebb átmérőjű haptika esetén a késői decentrálódás esélye nagyobb. A rugalmas lencsék elterjedésével, a „foldable korszak” beköszöntével ezek az ovális optikájú lencsék is várhatóan kimennek a divatból, ráadásul gyártásuk is kissé bonyolul­tabb, ezért drágábbak. A továbbiakban a hazai finanszírozási és szakmai szem­pontokat is figyelembe véve a SHIOL phaco-panellel tör­tént megbeszélés eredményeként vázoljuk a PMMA len­

Next

/
Oldalképek
Tartalom