Szemészet, 1996 (133. évfolyam, 1-4. szám)

1996-11-01 / 4. szám

Szémészet 133 (1996) 193

Szerkesztőségi közlemény

A primer glaukómák a legfontosabb és legsúlyosabb szembetegségek közé tartoznak. Sajnos még mindig elég sok ismeretlen tényező szerepel e két betegséggel kapcsolatosan. így nem tudjuk pontosan, hogy a látóideg és látótér károsodásában a látóideget tápláló arteriolák perfúziós nyomásának csökkenése okozta krónikus ischaemián kívül, melyet legtöbbször a fokozott intraocularis nyomás okoz, mely okok szerepelnek még a károsodások kialakulásában. Feltételezik, hogy egyes esetekben a látóidegfőben az idegrostok nyomással szembeni fokozott érzékenysége is szerepet játszhat.

Az elfolyási ellenállás fokozódásának okát sem ismerjük pontosan, hiszen a trabeculáris hálózat elváltozásairól sem tudjuk, hogy azok a glaukóma következményei-e, vagy ezek okozzák-e a glaukómát. Ezek az elváltozások ugyanis egészséges, idős emberek trabeculáris hálózatában is megtalálhatók.

A diagnosztika módszereiben is komoly változások történtek az utóbbi évtizedben. A szemnyomásmérés céljára az applanaciós tonometria a legpontosabb, de tudni kell azt is, hogy a fokozott intraocularis nyomás a glaukómának csak egyik fontos tünete. A tonográfia, hibaforrásai miatt világszerte visszaszorult. Egyetlen beteg tonográfiás vizsgálata önmagában sokat nem jelent, egy nagyobb csoporton elvégzett tonográfiás vizsgálatok eredményeinek átlagai tudományos célra esetleg felhasználhatók.

A glaukóma diagnózisában ma legfontosabb a látótér és a szemfenék vizsgálata. A látótér vizsgálatában, mint tudjuk a computeres ún. statikus perimetria terjedt el világszerte. Ebből a szempontból érdekes Follmann és mtsai a „Szemészet” jelen számában megjelent „A látótér hosszú távú követése cukorbeteg és nem cukorbeteg primer glaukómás betegeken” című dolgozata, melyben látható, hogy kezdetben Goldmann periméterrel, majd automatikus perimetriával készítették a látótér vizsgálatokat. Azokban a betegekben, akikben a glaukóma egyik hajlamosító tényezője, a diabetes szerepelt, a látótérben a megfigyelési idő során előrehaladott látótérkiesés gyakrabban fordult elő, mint a nem diabeteszes glaukómás betegeken. Érdekes az az eredményük is, hogy diabéteszen a látótérkiesések gyakran az alsó látótérfélben jönnek létre. Egyetértek azzal a megállapításukkal, hogy diabéteszen a mikroangiopath a súlyosbítja a papilla glaukómás károsodását.

A szemfenék, illetve a papilla vizsgálata a látótér vizsgálatával egyenrangú, ezzel kapcsolatosan számos új vizsgáló módszer létesült, így a kvantitatív videoangiografia digitális képelemzéssel, a kapilláris fehérvérsejt-áramlás sebességének meghatározása, a lézer Doppler-sebességmérés, a Scanning-lézer Doppler áramlásmérés, és a Heidelberg Retina Tomográf alkalmazása. Ezeket Holló Gábor ismerteti a „Szemészet” előző számában megjelent két: „A szem vérkeringése glaukómában” (Szemészet, 133, 145-153, 1996). és „A Heidelberg RetinaTomográf és alkalmazása a glaukómás morfológiai változások elemzésében” (Szemészet, 133, 157-161, 1996) című dolgozatában.

Az utóbbi évtizedekben Magyarországon is megvalósult terápiás eljárásokat illetően is több kérdés merült fel. Nem tudjuk például még, hogy vannak-e a csamokvíztermelés évtizedekig tartó csökkentésének káros következményei, hiszen a csarnokvíz táplálja az érmentes lencsét, corneát és trabeculum comeoscleralét egyaránt. Nem eldöntött az sem, hogy az Argon

lézer trabeculoplastica hosszú távon hasznos, vagy káros-e. Ebből a szempontból érdekes Holló és mtsai „Az Argon lézer trabeculoplastica szerepe a pseudoexfoliatív glaukóma kezelésében” című dolgozata a „Szemészet” jelen számában, amiben leírják, hogy az aránylag korán elvégzett Argon lézer trabeculoplastica eredményei jók a pseudoexfoliatiós glaukóma gyógyításában.

Sokáig a Neodymium YAG lézer iridotomiát csak a társszem preventív műtété helyett alkalmazták és a rohamot elszenvedett szemekben csak az utóbbi években jött divatba. Tanulságos Kása mtsai „Az elsődleges zárt zugú glaukóma kezelése Nd: YAG lézer iridotomiával” (Szemészet 133, 139-141, 1996.) című dolgozata, mert, ha azon a 12 szemen, melyek a glaukómás roham után goniosynechiákkal gyógyultak, tehát már a zárt zugú glaukóma krónikus stádiumában voltak, azonnal elvégezték volna a trabeculectomiát, még nagyobb százalékban lett volna jó eredménye a YAG iridotomiának. Az iridektomia, vagy iridotomia elvégzése nem is indokolt krónikus glaukómában.

Az ultrahang-biomikroszkópos morfometriai vizsgálatok is nagyon jól használhatók a glaukómás szemek vizsgálata során. Németh és mtsai „Pilocarpin és timolol csepp akut hatása a szemgolyó első szegmentjének konfigurációjára. Ultrahang-biomikroszkópos morfometriai vizsgálat” című dolgozatukban, a „Szemészet” jelen számában 1 csepp pilocarpin és timolol által kiváltott első szegmentum változásokat vizsgáltak a címben szereplő morfometriával, amivel kimutatták, hogy a pilocarpin szignifikáns változásokat okozott a pupilla átmérő csökkenésében, az iris vékonyabbá válásában, valamint abban hogy az iris és szemlencse közötti kontaktus szélesség fokozódott. Tekintettel arra, hogy szerzők 3 nyitott zugú glaukómás betegen és 2 egészséges szemen végezték ezeket a vizsgálatokat érthető, hogy a vizsgált szemekben a pilocarpin nem okozott pupilláris blokkot, de érthetetlen az a megállapításuk, hogy „a pilocarpin csökkentette a pilocarpin csepp előtti relatív pupilláris blokkot”, hiszen tágan nyitott zug esetében és egészséges szemekben nincsen relatív pupilláris blokk. Azért kívánom itt ezt hangsúlyozni, mert köztudomású, hogy glaukómás roham után a társszem preventív pilocarpin kezelése nemcsak hogy nem akadályozza meg a glaukómás rohamot, hanem azt elő is segíti, fokozva a relatív pupilláris blokkot. Természetesen, ez nem egyetlen csepp hatására jön létre, de jelen dolgozat adatai igazolják, hogy egyetlen pilocarpin csepp hatására már szignifikánsan fokozódik az iris és szemlencse közötti kontaktus szélesség, ami relatív pupilláris blokkot jelenthet. Szűk csamokzugú szemekben éppen az iris szövet vékonyabbá válása miatt, amit szintén kimutattak, a hátsó csarnokban lévő kissé fokozott nyomás pupilla tágulat nélkül is előre nyomhatja az irist a comeához. Vizsgálataik tulajdonképpen azt teszik érthetővé, hogy miért alakulhat ki glaukómás roham pilocarpinnal kezelt szemekben.

Örömmel üdvözlöm a „Szemészet” hasábjain megjelenő glaukómával kapcsolatos dolgozatokat. Ezek hozzásegítenek mindnyájunkat ahhoz, hogy az új vizsgáló eljárásokat elterjesszük, az új módszereket kiterjedtebben alkalmazzuk, ami előbb-utóbb az ismeretlen tényezők megismerését, ezáltal a glaukómás betegek javát fogja szolgálni.

Dr. Imre György