Szemészet, 1988 (125. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 2. szám
Szó mis/,el 12.-.. 90—93. I9SS. A Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Szemészeti Klinikájának (igazgató: Süveges Ildikó egyetemi tanáir) és Radiológiai Klinikájának (igazgató: Vadon Gábor egyetemi tanár) közleménye A könnyelvezető rendszer ultrahangvizsgálata VÉGH MIHÁLY, NÉMETH JÁNOS és BORDÁS PÁL A könnyelvezető rendszer betegségeinek diagnosztikájában igen nagy jelentőséggel bírt Ewing 1909-ben megjelent közleménye [4], melyben a könnyelvezető utak kontrasztanyag segítségével végzett radiológiai ábrázolását írta le. A módszer az ezt követő években gyors fejlődésnek indult és dacryocystográfia néven néhány év alatt világszerte elterjedtté vált. E vizsgálati módszer elterjedésében nem kis szerepe volt a hazai szerzőknek. Szilt/ 1920-ban az irodalomban elsőként írta le a belső lacrimalis fisztulát [13], amelynek pontos diagnózisa ez új módszer használata nélkül addig nem volt lehetséges. Radnót és Gáli 1966-ban megjelent német nyelvű monográfiája [3] pedig régóta fennálló hiányt pótolt a szemészeti irodalomban. A röntgenkészülékek és kontrasztanyagok minőségének javulásával a röntgenfelvételek diagnosztikus értéke is finomodott. További előrelépést jelentett az újabb felvételi technikák bevezetése [4], amellyel már funkcionális vizsgálatok végzésére is lehetőség nyílt. Ezek a változások azonban nem tudták megoldani a röntgensugarak alkalmazásából adódó alapproblémát, a beteg sugárterhelésének kérdését. Habár a 70-es években kifejlesztett dacryoscintigrafiás vizsgálatoknál [11], a szemlencsét érő sugárdózis elhanyagolhatóvá vált, ez a módszer nem tudta kiszorítani a dacryocystografiát pontatlanabb képalkotása miatt. Funkcionális vizsgálatokra azonban nagyon jól alkalmazhatónak bizonyult. Az ultrahangkészülékek minőségének javulásával, а В módszer alkalmazátásval, új lehetőség mutatkozott a könnyelvezető rendszer diagnosztikájában is [12]. А В módszerrel készült echogramok már a könnyelvezető utak egyes szakaszai betegségeinek diagnosztikájára is alkalmasnak bizonyultak [9]. Hazai szerzők közül Kolozsvári és Berta [5] számolt be a saccus lacrimalis ultrahanggal történő vizsgálatáról. A könnyelvezető rendszer dacryocystográfiás és ultrahangdiagnosztikai vizsgálatának összehasonlításáról már korábban is jelentek meg közlemények [6], munkánkban az e téren szerzett saját tapasztalatainkról számolunk be. Anyag és módszer A dacryocystográfiás felvételeket EHR 750 В röntgengenerátorral és UV 4 átvilágítókészülékkel (Medicor) készítettük Uromiro 60% (Bracco, Olaszország) kontrasztanyag felhasználásával. Jól funkcionáló könnyutak esetén a kötőhártya zsákba való érzéstelenítő Oftan Obucain 0,4%-os (Star, Finnország) szemcsepp használata után fecskendeztük be a kontrasztanyagot. Chronicus dacryocystitis esetén a könnytömlőt előbb 0,9%-os NaCl oldattal átöblítettük, majd a könnytömlő tájékára gyakorolt nyomással távolítottuk el a benne maradt folyadékot. Az alsó könnyponton keresztül ezután fecskendeztük be a kontrasztanyagot. A feltöltés végét a kontrasztanyag felső könnypontnál való megjelenése jelentette. A röntgenfelvételeket a vizsgált személyekről ülő, enyhén hyperextenziós helyzetben készítettük. 90
