Szemészet, 1985 (122. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 2. szám
100 évvel ezelőtt, 1884-ben a ,,Medicinszkoje Obozrenyie”-ben ismertette új eszközét, amely felépítésében egyszerű, a szemnyomásmérést a scleráról a corneára viszi át és a szemen a legegyszerűbb deformációt, a cornea belapítását, appianációját idézi elő. A fémből készült, henger alakú, meghatározott súlyú tonométer mindkét kiszélesedett végén sima üveglap van, ami festékkel vékony rétegben bekenhető. A festéket a könnyfilm az érintkezésnek megfelelő területen lemossa és ezáltal láthatóvá, mérhetővé, alkohollal megnedvesített papíron rögzíthetővé válik az intraocularis nyomás nagyságától függő kör alakú applanációs felszín. Maklakov mm-ben adta meg a kör átmérőjét, amely a szemnyomás mértékét jelzi, a kisebb átmérő a magasabb, a nagyobb átmérő az alacsonyabb szemnyomást. Golovin az Imbert—Fick-törvény alapján Hgmm-re számította át a mm-értékeket. Polják transzparens nomogramja a mérés eredményének leolvasását tovább egyszerűsítette. Maklakov eredeti tonométerét századunk elején Filatov és Kalfa tovább tökéletesítették. Jelenlegi formája, az 5,0, 7,5, 10,0 és 15,0 g-os súlyokból álló elasztotonométer ma is használatban van sok helyütt. 1972-ben Nyesztyerov és Vurgaft új kalibrációs táblázatot készítettek a tonométerhez, csökkentve a metodikai hibákat. Posner, Posner és Inglima, Barraquer, Perkins és Holmgren a Maklakov-tonometerhez hasonló, annak elve alapján működő eszközöket szerkesztettek. Túlzás nélkül állítható, hogy a 100 évvel ezelőtt konstruált Maklakov-tonométer új korszakot nyitott a klinikai tonometria területén, lehetővé téve az intraocularis nyomás objektív és viszonylag pontos meghatározását, a physiológiás szemnyomásérték tartomány megállapítását, a glaucoma aetiopathogenesisének tanulmányozását. Itt kell megemlíteni, hogy a tonometria fejlődésének nagy lendületet adott az is, hogy ugyanebben az időben, 1884-ben ismertette Koller bécsi szemorvos a cocain helyi érzéstelenítő hatását a szemen. Maklakov, útjára indítva az applanációs tonometriát, rámutatott annak két lehetséges, máig is alkalmazott módozatára. Azt írta: ,,A szemfeszülést meg lehet határozni úgy, hogy: 1. megmérjük azt a nyomóerőt, ami a szaruhártyán egy kívánt átmérőjű applanációs felszín létrehozásához szükséges, vagy: 2. megmérjük azt az applanációs felszínt, amit egy előre meghatározott erejű nyomás hoz létre”. A ma használatos korszerű applanációs tonometerek ezen elvek alapján működnek. A meghatározott applanációs felszín és változtatható nyomás elve alapján a századfordulón Fick és Lifschitz, a 40-es években pedig Dasevszkij szerkesztettek tonométereket, melyek azonban a gyakorlatban nem terjedtek el. Pedig a későbbiekben ez bizonyult a tonometria további fejlődése sikeres útjának. Ehhez azonban meg kellett oldani elméletileg, majd gyakorlatilag a tonometria alapvető problémáját, amely indirekt módszer voltából ered. Arról van szó, hogy a tonometerrel mért intraocularis nyomás, közismert rövidítéssel Pt, nem azonos a tonometer felhelyezése előtti, úgynevezett tényleges intraocularis nyomással, a P0-lal. A szemgolyóra helyezett tonometer súlya a szemnyomást megemeli. Másrészt a különbség a tonometer talpa és az intraocularis folyadék között elhelyezkedő corneoscleralis burok tonometria közbeni viselkedéséből adódik. Ezt a tényezőt corneoscleralis rigiditás néven foglalhatjuk össze, és szerepe annál nagyobb, minél nagyobb deformációt, volumenváltozást okoz a szemgolyón a ráhelyezett tonometer. Az ez irányú kutatás egyes állomásait felsorolva itt csak jelzésszerűen van módomban utalni Römer, Friedenwald, Kalfa, Goldmann és Schmidt munkásságára, melyek eredményeként a tonometria exaktabbá vált és lehetővé tette a tényleges szemnyomás jó megközelítését. A Goldmann által 1954-ben megszerkesztett, réslámpára szerelt, 3,06 mm-es bedomborítási átmérővel dolgozó applanációs tonometer, amely szerencsés konstrukciója révén jól egyesíti a megkívánt precizitást a kívánatos szerkezeti 66
