Szemészet, 1985 (122. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 4. szám
keletkezésére és vezetésére vonatkozólag eddig jól megalapozott elmélettel rendelkezünk, melyet Bernstein, az alapvető jelenség felfedezője után (1871), Hodgkin és Huxley fejlesztettek tovább. Tudjuk, hogy az idegsejt belseje és a kívüli tér között nyugalmi állapotban villamos feszültségkülönbség áll fenn. A potenciálkülönbség abban keresendő, hogy a sejthártya két oldalán a pozitív és negatív ionok (K, Na Ca, Cl) megoszlása különböző. A fényre a membrán depolarizációja következik be, a kialakuló akciós potenciál ingerállapotot vált ki, az eredetileg fotokémiai folyamat bioelektromos aktivitássá változik. Újabban kimutatták, hogy az ingerületvezetés ennél komplexebb folyamat. Ugyanis a biológiai félvezetők termoelektromos hatása arra utal, hogy a fotonok energiájának elnyelésével a receptor fehérje molekuláinak elektronrendszere gerjesztett állapotba kerül, ami a membránt alkotó makromolekulák alakváltozását idézi elő, s ez vezet ingerület keletkezéséhez (Lakatos és Nagy). Újabban tehát az idegingerület elektron-teóriája nyer megerősítést. A neurontan győzelme sokban járult hozzá a színaptológia kifejlődéséhez. Az ingerátvitel kémiai és elektromos természete, továbbá a gátlás szerepének tekintetében is bővültek ismereteink. Már Ramon у Cajat mutatott rá, hogy az ideghártya nemcsak anatómiai és fiziológiai receptorszerv, hanem valóságos idegcentrum. Ezt a tényt általában kevéssé szoktuk figyelembe venni, főleg a szenzoros adatokra helyeztünk súlyt, ami nem lehet kielégítő a látási folyamat differenciálásánál. A másik ok az, hogy a pálcikák és csapok duplicitásának szenteltünk túlságosan figyelmet. Adrian és Matthews kísérletei kimutatták, hogy az akciós potenciálok egy vagy több pont ingerlésekor megfelelően előbb jelentkeznek vagy késnek, mutatva azt, hogy a pálcikák és csapok különállóak ugyan, de szinapszisok útján a horizontális, amakrin és ganglion sejtekkel állnak összeköttetésben. A retina summáeiós jelenségeiből levont következtetés alapján a duplicitás elmélet túl egyszerű a régi felfogásban. A szinapszisok szemléletében a neuron-színapszisos működésnek stabilizáló és szenzitív hatása van, kiegyenlíti azt a különbséget, ami a retina centrális és perifériás adaptív és szenzitív működése között van. Ezen kísérletes adatokon nyugvó megállapítások, de hozzátehetjük, hogy a látásreflex fiziológiájára vonatkozó ismeretek akkor válhatnak teljesebbé, ha majd mérni tudjuk a retina summatív képességét és a küszöb alatti subliminalis ingereket. A retina topografikus vizsgálata alapján az ingerküszöb értékelésének kifejezői a világosság, az idő és az ingerelt felület nagysága. Ezek törvényes összefüggése jut kifejezésre a klasszikus Bunsen—Roscoe, Ricco, Piper és Pieron—Eisberg törvényekben Ezen formulák szerint az intenzitás és felület szorzata — illetőleg a Pieron törvényben az intenzitás és felület köbgyökének szorzata — állandó. E törvényekben kifejezésre jutó megfigyelések bizonyos tekintetben módosultak, új szemléletben jelentkezik a retina szenzoros állapotának kifejezése. Az érzékenység állandóságának sokáig időtálló Weber—Rechner törvénye is módosul, amennyiben csak közepes fényerőre érvényes. A Bunsen—Roscoe törvényt — mely a macula ingerküszöbének eléréséhez szükséges energiamennyiség állandóságát fejezi ki — Delgado a periféria szektor sejtjeire is kiterjesztette. Szólnék Kuffler, Svaetichin, Tomita forradalminak tekinthető úttörő munkáiról. Megállapították, hogy a retina receptor mezőinek igen kis fénypontokkal való ingerlésével ún. „on-center” és ,,off-center” mezők, gyorsabb és lassúbb axonok mutathatók ki, vannak tehát ingert és gátlást képviselő mezők és axonok. Kimutatták, hogy a bipolárisok nem annyira a megvilágítás abszolút küszöbének, hanem a téri kontraszt érzékelésével közvetítenek. Az amakrin sejtek eddig kevéssé ismert szerepe az, hogy a retinális „feed-back” mechanizmus szerepkörében vesznek részt. A komplex interakciókat illetően említett szerzők a depolarisatio és hyperpolarisatio — tehát inger és gátlás — jelenlétével a vezetőképesség változékonyságára mutatnak rá. Az állapotváltozás függ a fény hullámhosszától. Ha az információk magasabb szinten való feldolgozását, kódolását és dekódolását illetően nincsenek is ismereteink, jelentős adatokat nyertünk Hubel és Wiesel megállapításaiból, miszerint a kérgi neuronok szintjén kolumnáris látókérgi szerkezet van, a neuronok nem egységesen érdekeltek a fény és forma felfogásában, hanem a különböző fényingerek összegeződésével komplex neuronhálózatban alkotnak szintézist. A fény-szín érzékietek, minőségek élettani-psyehologiai elemzése terén az ,,on-off” receptor-mechanismus megismerése igen jelentős, s azt eredményezte, hogy a színkvalitások érzékelésének kérdéseben is szükséges néhány eddigi szemléletünk felülvizsgálása. Az ingerminőségekre specifikusan reagáló ,,on-off” elemek megismerése során ismeretessé vált, hogy ezek az elemek nagy labilitást mutatnak, s minden ingerlés ellenindukciós folyamattal jár. Miután a szín megkülönböztetésében az ,,on-off’ elemek nagy plaszticitással rendelkeznek, a színtévesztés nem írható le egyszerűen valami receptor redukcióval. Ez a Cranit-léle modulátor-elmélet kritikáját veti fel, s nem szolgálja a Young—Helmholtz-elmélet támogatását sem. Újabb vizsgálatok szerint (Tánczos) 211
