Szemészet, 1984 (121. évfolyam, 1-4. szám)
1984-02-01 / 1. szám
tében megfigyelt. E csatorna a papillának a gödörrel szomszédos szélétől indult a fovea felé. A csatorna elzáródása megelőzte a subretinalis folyadék felszívódásának kezdetét. Az üvegtest pathogenetikai szerepét saját megfigyeléseink is megerősítik. A myopok üvegtestje korán mutat szerkezeti elváltozásokat; emellett esetünkben a hátsó üvegtesti leválás után mindkét oldalon súlyosabbá váltak a maculaelváltozások, a bal oldalon pedig sűrűbben követték egymást a recidivák. Bizonyítja az üvegtest fontosságát az a tény is, hogy számos esetben sikerült összefüggést találni a leválás és az azt közvetlenül megelőző fizikai aktivitás között. Gass (1969) szerint ugyanakkor az üvegtesti eredet ellen szól, hogy savanyú mukopoliszacharidákat sem a gödör mélyén, sem a subretinalis folyadékban nem sikerült kimutatni. Regenbogen (1964) vetette fel először, hogy a folyadék a subarachnoidalis térből is származhat, és Gass (1969) szerint vagy a gödör kötőszövetes tokja s a scleraperem között, vagy az invagináit neuroectoderma alatt juthatna a retina alá. Brown (1979) állatkísérletében India festéket juttatott a liquortérbe, amely azonban nem jelent meg az ideghártya alatt, míg az üvegtestbe juttatott anyag a gödrön keresztül bejutott a subretinalis térbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kérdésre emberben is hasonlóan egyértelmű választ tudnánk adni. Saját kísérletünk a liquortérbe juttatott fluoresceinnel negatív eredményű volt. Úgy gondoljuk, hogy ennek oka a relatíve alacsony festékkoncentráció és a rövid fényképezési időtartam is lehetett, és így semmiképpen nem zárja ki teljesen a liquor szerepét a subretinalis folyadékgyülem pathogenesisében. Az üvegtest szerepe azonban, akár onnan származik a folyadék, akár nem, mindenképpen fontosnak tűnik: hátsó részének elfolyósodása, leválása a serosus maculaleválás veszélyét növeli. Ugyancsak jelentősnek tartjuk a fizikai aktivitást, amely gyakran előzi meg e szövődményt, vagy fordítva: amelynek csökkentése preventív hatású lehet. A papillagödörnek nincs terápiája. Gass (1969) ajánlotta a photocoagulatiót olyan esetekben, ahol leválás már bekövetkezett. Theodossiadis (1977) kontrollcsoporttal hasonlította össze photocoagulált betegeit, és azt találta, hogy az eredmény mind a visusjavulást, mind a recidivák számát tekintve biztató. Saját esetünkben a kezelést kiújulás nem követte. A papillagödör jelentősége abban van, hogy még típusosnak tűnő chorioretinopathia centralis serosa esetén sem árt egy pillantást vetni a papillára: ha ugyanis papillagödör okozza a leválást, ez súlyosabb prognózist jelent, s a betegek kezelése is eltér a szokásostól. A típusos, bullosus képet a recidivák során másodlagos elváltozások tarkíthatják: lyukképződés, pigmentzavarok, subretinalis praecipitatumok, a belső határhártya meggyűrödése. Helyes diagnózis ilyenkor csak a papilla vizsgálatától várható. összefoglalás A szerzők serosus maculaleválással szövődött papillagödör kétoldali, 17 éven át követett esetét ismertetik. Irodalmi adatok és saját megfigyeléseik alapján elemzik a kórkép pathogenesisét, és hangsúlyozzák a fizikai erőfeszítés szerepét a leválás kialakulásában. IRODALOM: 1. Brown, G. C., Shields, J. A., Patty, В. E., and Goldberg, В. E.: Arch. Ophthal. 97, 1341 (1979). — 2. Ferry, A. P. : Arch. Ophthal. 70, 346 (1963). — 3. Gass, J. D. M.: Am. J. Ophthal. 67, 821 (1969). — 4. Kranenburg, E. IF. : Arch. Ophthal. 64, 912 (1960). — 5. Regenbogen, L., Stein, R., and Lazar, M.: Ophthalmologica, Basel 148, 247 (1964). — 6. Reis, W. : Z. Augenheilk. 19, 505 (1908). — 7. Sugar, H. : 69
