Szemészet, 1984 (121. évfolyam, 1-4. szám)

1984-08-01 / 3. szám

félórára csökkenthető. Az operatőr ugyanis teljesen függő helyzetben van egy rendkívül finom bonyolult műszertől. Nem fordulhat elő, hogy már az üvegtestben levő eszközről derül ki, hogy az nem működik. Itt nem lehet a műtősnőtől egy másik ollót kérni mert az első nem vágott kellően.

Ezután következik a műtét, mely elvileg minden műszernél azonos. Ismerni kell a műszer két holtterét és az üvegtestben történő öt alapvető mozgásformát. Ezek leírása és lerajzolása sokkal könnyebb, mint a valóságban történő végrehajtásuk.

A gyakorlati végrehajtás viszont már nem egyforma, hanem az adott műszer függvénye. A világon legelterjedtebb két rendszer a VISC és az Ocutome szisztéma. Nekünk magyaroknak úgy látszik egy harmadik módszert az Erbe-szisztémát kell elsajátítanunk, mely minden tekintetben megfelel a modern követelményeknek.

Meg kell ismerkednünk a szemészeti műtéttanban eddig ismeretlen fogalmakkal (nibble technique, sweeping technique rubbing technique, land to sea és sea to land technique), ezeket meg kell tanulnunk végezni a gyakorlatban is, sőt illő lenne rájuk megfelelő magyar szakkifejezéseket is találnunk.

A műtét maga 2—4 óráig tart, de nehéz MPP ablatio esetében ennél több is lehet. A 20—30 perces műtétekhez szokott szemészeknek ez szinte elképzelhetetlen, és soha nem tapasztalt és érzett fizikai és pszichikai megterhelést jelent, orvosnak és műtősnőnek egyaránt. De a műtét végén nem lehet a jól végzett munka örömével leülni, mert a műszert azonnal szét kell szedni, a szívó és öblítő rendszert gondosan átmosni és előkészíteni gázsterilizálásra. Ez egy újabb fél-egy óra. Egy igazán hosszú műtétre tehát egy teljes munkanap is rámehet.

Ez a másik dolog, mely teljesen új helyzetet teremt az egész szemészeti műtéti munkában. Ha nem akarunk a világszínvonaltól lemaradni és a szükségszerűen eredménytelen MPP ablatiokat nem akarjuk továbbra is a kölni szemklinikán reoperáltatni, akkor először is szervezési intézkedéseket kell elérnünk. A szemészeti klinikákat és néhány megyei kórház szemosztályát műtétes szakmának kell elismertetni. Csak így kaphatunk több anyagi ellátást és több műtősnőt, anaesthesiologust. Nem járható út ami jelenleg van, hogy osztályos ápolónőket képezünk ki műtősnőnek, mert ezt a betegellátás szenvedi meg. Két műtőasztalon két műtősnővel pedig nem lehet vitrectomiát végezni az évi 2000 egyéb, hagyományos műtét mellett.

A vitrectomiához szükséges műszerek értéke jóval több mint 2 millió forint. Ha eltörik, vagy elkopik a műszer lelke az 1 mm átmérőjű kés, az egész 2 millió forint egy fillért sem ér többé. (Egy késsel élezés nélkül 20 műtét végezhető.) Illetékesekkel meg kell szerveztetni, a csak gyárban végezhető gyors javítás módját. (Eltört műszerünk esetében a magyar szerveknek 6 hónapra volt szüksége ahhoz, hogy a különböző engedélyek beszerzése után a műszert javításra kiküldjük. A gyárnak 18 nap elég volt az ingyenes javításra és a visszaküldésre.) És addig mi lesz a vak betegekkel? Ennek megoldása elengedhetetlen, mert könnyű belátni jelen helyzetünkben, hogy nem tarthatunk egy tartalék műszert is újabb 2 millióért.

Az üvegtesti sebészet bevezetésének komoly következményei vannak a szemosztályok további szervezése terén is. Nemcsak az, hogy vitrectomiát végezni speciális kiképzés és gyakorlat nélkül nem lehet, hanem revideálnunk kell az eddig kialakult képzési gyakorlatot is. Fájó szívvel de tudomásul kell vennünk, hogy a szemészeti műtétek összessége ma már meghaladja egy ember teljesítő képességét. Nálunk is ki kell képezni — nyugaton már régen így van — az elülső és hátsó segment specialistákat. E nélkül az üvegtesti sebészetet nem lehet világszínvonalon művelni. A szemészeti műtéti munka ilyen módon való kettészakadása újabb problémák sorát veti fel a képzésben és az egész klinikai mun-131