Szemészet, 1984 (121. évfolyam, 1-4. szám)
1984-05-01 / 2. szám
I X 31 E 31 0 It I A 31 DR. NAGY FERENC 1911—1984 Szemorvostársaságunk egyik legrégibb, szorgalmas tagja néhány nappal utolsó ülésünkön elmondott ünnepi megemlékezése után, március 1-én távozott sorainkból. A székesfehérvári gimnázium jeles érettségijével a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásán végezve tanulmányait, 1936-ban avatták doktorrá. 1930 és 1936 között hallgató korában a Gyógyszertani Intézet gyakornoka volt. 1936-ban az Állami Szemkórház orvosaként lett az Imre-iskola tagja és maradt mindhalálig. Főnökét követve az Egyetemi Szemklinika tanársegéde, majd a II. sz. Szemklinikán adjunktusként 1963-ban ért el docensi fokozatot. 1976-ban, hatvanöt éves korában került nyugdíjba, azóta mint tudományos szaktanácsadó folyamatosan élénk kapcsolatot tartott a klinikával. Eddig, pályájának állomásai. Lássuk, mivel adott tartalmat ennek és tette emlékezetessé. Elméleti tudását, klinikai tapasztalatait orvosi esküjéhez híven a betegek javára fordította. Sok ezer ambulans, éppúgy mint a műtétre kerülők szívesen fordultak hozzá. Jókezű, gondos operatőr volt. Emellett törődött a betegek sorsával. Gyakorlatra kerülő medikusok örömmel vették, ha az ő csoportjába jutottak. Gyakran tartott tantermi előadást, melyre mindig jól készült. Legközvetlenebb kapcsolata a szakorvosképzés terén érvényesült. Lelkesen, fáradhatatlanul és eredményesen tanított. Német, angol és francia nyelvtudása révén a szakirodalmat nyomon követhette. Leginkább a látóideg, optika, érbetegségek foglalkoztatták. Nem túlzás úgy ítélni, hogy valóban docensi-tanítói hivatást töltött be. Első közleménye, az Állami Szemkórházból 1939-ben jelent meg. „A sulfamid készítmények alkalmazásáról” kiemelkedően nagy anyagról (több mint 200 felvett betegről) elsők között számolt be a közlemény, melyre külföldön is felfigyeltek. Ezt követte az évek során a szemészet különböző területeiről további 39 közlésre méltó munkája. A Szemorvostársaság ülésein közel fél évszázadon aktívan vett részt. Ennek elismeréséül a Társaság 1984. február 24-én átnyújtott „Hirschler emlékérem”mel jutalmazta. A kitüntetést „Nagymesterek árnyékában...” című emlékezéssel köszönte meg. Talán érezte — vagy inkább tudta — hogy ez a hattyúdala volt. Kétségtelen, hogy az ezt követő, szokatlanul hosszan tartó lelkes taps, az illő udvariasságon túlmenően, az őszinte szeretet egyértelmű megnyilatkozása volt. A meghitt családi körből feleségét, két orvos-leányát, négy unokáját hagyta árván. Emlékét híven őrizzük. 126
