Szemészet, 1975 (112. évfolyam, 1-3. szám)
1975 / 3. szám
Szemészet 112. 218—222. 1975. Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. sz. Szemklinika (igazgató: Radnót Magda egyetemi tanár) közleménye Tapasztalataink perionrost implantatummal SZABÓ ZOLTÁN Enucleatio után az orbita szöveteinek zsugorodó készsége kellemetlen kozmetikai hatásokban nyilvánul meg. A felsó' szemhéj hátrahúzódása mély redőben, a külső szemizmok contracturája és atrophiája a prothesis mozdulatlanságában jelentkezik. A bulbus térfogata 6—7 cc., vagyis az orbita tartalmának 1/5-e, viszont a használatos prothesis alig nagyobb 2 cc. -nél s így a hiányzó 4—5 cc. a prothesis hátrahúzódásában nyilvánul meg. Sattler (1922) statisztikai adatokra támaszkodva megállapítja, hogy a műszem a leggondosabb illesztésnél is átlagosan 3—6 mm-el mélyebbre kerül. A szemrés tágassága is eltér a normálistól. Érthető, hogy ezen kellemetlen kozmetikai hatás néha súlyos lelki traumát — depressiót, neurosist — válthat ki, s főleg a fiatalok idegenkednek az enucleatiótól. Culler (1951) enucleatio után modellen tanulmányozta, hogyan helyezkednek el a szövetek az orbitában és mii ven erőviszonyok alakulnak ki. Szerinte az orbita ideális rekonstrukciójának első feltétele a hiányzó térfogat pótlása, vagyis az implantatum és a prothesis együttesen pontosan 6,5 ее. legyen. Az enucleatio utáni orbitalis implantatummal igyekszünk kitölteni az orbitát, elhárítani a felső szemhéjon jelentkező mély barázdát, csökkenteni az enophthalmust, valamint a prothesist mozgékonnyá tenni. Az enucleatio utáni plasztikai csonkképzés még ma sem mondható teljesen megoldottnak. A különböző típusú implantatumok széles skálája is azt bizonyítja, hogy egy univerzális implantatum még nem áll rendelkezésünkre. Az 1743-ban Rowley által ajánlott enucleatio műtéti megoldása már csak kis részletekben tér el a ma használatos gyakorlattól. Stoeber 1842-ben elsőnek ismerteti a bulbus Tenon tokból való eltávolításának mai értelembe vett műtéti technikáját. De ő a conjunctivát nem egyesíti varattal, az üreg kiképzése prothesis szempontjából még másodrendű kérdés volt. Csak a múlt század utolsó évtizedeiben került előtérbe az esztétikai rehabilitáció műtéti lehetősége. Mules 1885-ben elsőnek implantál üveggolyót evisceratio után a scleralis tokba, míg Frost 1886-ban enucleatio után a Tenon tokba. Az implantatumok általában két fő csoportra oszlanak: az ún. teljesen fedettek és a csak részben fedettek csoportjára. Az előbbiekbél a szövetektől teljesen körülzárt implantatum nincsen semmiféle összeköttetésben a prothesissel. A részben fedett típust, vagyis amikor az implantatum egy része szabadon marad, 1941-ben Ruedemann vezette be és főleg Angliában terjedt el. Cutler (1947) két részes implantatumán az izmok arany vagy vitallium gyűrűn egyesíthetők. Cutler (1947), majd később Arruga (1954) és Nairac (1954) tartó csappal látják el az implantatumot, hogy a hozzá rögzülő prothesis jobban átvegye annak mozgását. A részben fedett implantatumoknál nagy a fertőzési veszély, 80—90%-ban kerülnek eltávolításra (Choyce, 1952). Choyce (1952) anyagában a Cutler (1947) által ajánlott 76 tantalum implantátumából 50% lökődött ki 2 éven belül, 90%-a három és 99%-a négy év után, részben krónikus gyulladás, részben cellulitis orbitalis következtében. 218
