Szemészet, 1973 (110. évfolyam, 1-4. szám)
1973-03-01 / 1. szám
Szemészet 110. 33—35. 1973. A Vas megyei Tanács Markusovszky Kórháza Szemosztályának (főorvos: Miklós Andor) közleménye Adatok a hályogoperált betegek utókezeléséhez CZIGÁNY ATTILA Napjaink korszerű .hályogműtéte ,a varratokkal .biztosított, .kerekpupillás, tokos extractio, amely hosszú fejlődés eredményeképpen alakult ki. Természetesen a műtéti technika tökéletesedése magaután vonta az előkészítés és az utókezelés fejlődését is. A műtéti előkészítésben mind több olyan módszer látott napvilágot, amelyek fokozzák az operáció biztonságát és eredményességét. Erdekesazonban, az utókezelés technikája fejlődésében elmaradt az előkészítés mellett. A műtéti utókezelésben|bizonvos tradíciókhoz való ragaszkodás tapasztalható ma is. Ez pedig felesleges terheket ró a betegekre és nemegyszer káros. Nem tagadható, hogy a hályogoperált szem sorsa korántsem dőlt el a műtőasztalon, ezért kívánatos, hogy ne csak az előkészítésben és a műtéti technikában legyünk korszerűek, hanem az utókezelésben is. A legtöbb szemosztályon a szokványos műtéti utókezelés az operált szemek 6—8 napig tartó bekötéséből áll. A seb-ruptúra elkerülésére pedig napokig fektetik a műtéten átesett betegeket. De még azok az osztályok is, amelyek már korán mobilizálják operáltjaikat, csupán fejtámasztós fotelba ültetik ki beteévek tapasztalata alapján úgy éreztük, hogy ettől az általános gyakorlattól el lehet, sőt több vonatkozásban el is kell térnünk. Ebben bizonyára nem vagyunk egyedül. Már Blaskovics az együlésben végzett kétoldali hályogműtétben az első napon a „szebbik” oldalt nyitva hagyta. Nagy Ferenc pedig arról számolt be, hogy feleslegesnek tartja a nem operált szem bekötését a műtőasztalon. Az utókezelés általános elveitől való eltérésre több tényező biztatott bennünket. Szemosztályunk egyike azoknak a keveseknek, ahol egy ülésben elvégezzük mindkét szem műtétét. A régebbi gyakorlat szerint tehát betegeink mindegyik szemét 6—8 napig be kellett kötnünk. Ez a hosszú, kényszerű vakság komoly erőpróbát jelentett operáltjainknak és nemegyszer psvchosishoz vezetett. A psychosis ellen pedig valamiképpen fel kellett lépnünk, annál is inkább, mert a műtétre kerülő beteganyag életkorának növekedésével a műtét utáni psychosis problémája egyre gyakoribb jelenséggé vált. Megfigyeltük továbbá, hogy a hályogoperáltak fektetése, de főleg a lábak lógatásával járó huzamosabb kiültetésük, feltűnően kedvez az alszár-thrombosisok kialakulásának, különösen nőkön. Nem utolsó sorban, a liberálisabb utókezelésre ösztökélt bennünket az is, hogy könnyíteni szerettünk volna azokon a terheken, amelyeket a bekötött szem és a tartós fektetés rótt betegeinkre. Természetesen az utókezelés régi módszerein változtatni csak akkor jogos, ha az nem veszélyezteti a műtéti eredményt. Osztályunkon általános elv, hogy mindig kerekpupillás, tokos hályogkivonásra törekszünk és a sebet 3 db, előre behelyezett, Mendoza-típusú varrattal biztosítjuk. Módszerünk helyességét és biztonságosságát mutatja, hogy évek óta nem észleltünk ruptúrát. Hogy az általunk használt varratok milyen tökéletesen és erősen zárják a sebet, arról meggyőződhetünk, mert ha a műtőasztalon a már bevarrt szemgolyót bárhol megnyomjuk, a seb sehol nem tátong fel. Sőt, ha a csarnokban esetleg levegő maradt, azt a varratok megkötése után nem is lehet kinyomni. Ezekben a tégeiket.^Hosszu 3 Szemészet 33
