Szemészet, 1962 (99. évfolyam, 1-4. szám)
1962-12-01 / 4. szám
zolt eljárás tehát teljesen konform a jelenleg legpontosabbnak elismert rigiditásmérési módszerrel. Az egyik csoport adatait és a hozzátartozó szignifikációszámítást az 1. táblázat tünteti fel. Ebben szerepel a két testhelyzet szerint mért rigiditási tényezők közötti különségis (d). Az átlagértékek (M) jól egyeznek az irodalomban szereplő átlagokkal, és azoknál inkább nagyobbak. A két testhelyzet közötti differencia irányát vizsgálva egyaránt találunk pozitív, negatív és vegyes jellegű differenciákat. Ha feltételezzük, hogy a pozitív vagy negatív csoportba való tartozás extraokuláris tényezőktől függ, akkor a tendenciának ugyanazon személy mindkét szeménél általában azonosnak kell lennie és a vegyes tendencia már a mérési eljárás szórásának tudható be. A szignifikációszámítás is csak gyengén szignifikáns eltérést mutat a kétféle érték között. Más vizsgálataink alapján azonban biztosan tudjuk, hogy a tenzio tekintetében — következésképen a rigiditási tényező kiszámításában is — a kétféle testhelyzet között erősen szignifikáns és mindkét szemen konform eltérés van (1). Miután az applanaciós értékek mindig ülő helyzetre vonatkoznak a kiszámított rigiditási értékek között szignifikáns differenciának kellene lennie. A mérés megbízhatóságának kritériuma, hogy a két oldal közötti korreláció kimutatható-e. Ha ugyanis ilyen korreláció a mérési adatok alapján nem áll fenn, akkor a mérésnek kell egy oldalak közötti hibafaktort tartalmaznia. Az 1. táblázatban szereplő csoport adataival a korrelációs koefficiens : Hűlve • +0,79 Rfekve '• +0,66. Ezek az értékek a szabadságfokok tekintetbevételével igen erősen szignifikánsak, tehát a mérés a jobb és baloldali szemek közötti korrelációt kimutatja. Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a d értékek szóródása a mérési pontatlanságok miatt keletkezik. A jobb és baloldali értékeket abból a szempontból ellenőrizve, hogy azonos kollektívának tekinthetők-e a homogenitás p 0 0,01 valószínűséggel biztosított, de ennél a számításnál már kitűnik a pontatlanság oka is. A rigiditási tényező mérésének valószínű hibája ugyanis ezen módszerrel: hv = 0,0020 az átlagos mérési hiba pedig háa — 0,0036 Ha ezeket az értékeket az átlagos rigiditási értékre vetítjük, akkor kitűnik, hogy ezen legjobbnak tekintett rigiditásmérési eljárás hibája átlagosan 10—15%. Ekkora hibaszinten a testhelyzetből adódó differencia természetesen elsüllyed. Látható, hogy a rigiditási mérésekkel szemben hangoztatott fenntartásoknak gyakran reális alapja lehet, ha a mérésnél a testhelyzet hatását nem vették tekintetbe. Végeredményben tehát az applanációs tonometerrel és elektrotonometerrel végzett rigiditásmérések módszerét és műszaki eszközeit egyaránt pontosabbá kell tenni. Ennek érdekében egyrészt minden mérésünket precíziós módszerrel végezzük másrészt az applanaciós tonometeren néhány kiegészítő módosítással biztosítjuk, hogy ezen műszer nagy reprodukálóképességét a mérés pontossága érdekében jobbnak kihasználhassuk. Remélhető, hogy a rigiditásmérés hibája 5% alá szorítható, ami nemcsak a mindennapi gyakorlat számára elégséges, hanem finomabb rigiditásváltozások — pl. napszaki ingadozás stb. — észlelését lehetővé teszi, amennyiben ilyenek fennállanak. Kísérleteink közben arra is választ nyerhettünk, hogy a nagyobb számú egyidejű mérések betegeink számára milyen megterhelést jelentenek. A feljebb említett mérések folyamán például egy szemen rövid időn belül 16 Schiötz tonometeres — elektrotonometer fejjel — és 12 applanaciós tonometeres felhelyezést végeztünk számos alkalommal. Testhelyzeti precíziós méréseink alkalmával a felhelyezések száma még ennél is több volt, 24—28 kb. egy órán 220
