Szemészet, 1957 (94. évfolyam, 1-4. szám)
1957 / 3. szám
placentakivonat [Merz]) kezelve, megerősíti Filatov tapasztalatait. Cattaneo (1948) szintén 50%-os javulásról számol be. Bonavolonta és Berardini (1949) állatkísérletben is jó hatást látott, mert a placentabeültetés jelentős gátlóhatást fejtett ki a kísérletes pigmentosa kifejlődésére. Ezt szövettanilag is igazolni tudták; feltételezik, hogy a hatás nem kémiai, hanem biológiai. Renard és Brégeat (1948) eredményei már mérsékeltebbek, hasonlóan Dollfushoz. Barraquer (1949) 108 betege közül csak 25%-ban ért el javulást, Panepinto és Lo Cascio (1950) 16 betege közül csak kettőnél következett be látás és egynél látótérjavulás. SaUzman és Haig (1950) 40 beteget kezeltek teljesen eredménytelenül. A therapiás próbálkozások közül megemlíthető még a jód-kúra és a Foroní (1947)-féle „ophthalmo-massoressi“. Ez az eljárás is a retina hyperaemizálására törekszik azzal, hogy az érzéstelenített bulbaris kötőhártyát üvegbottal addig kell masszírozni, míg apró vérzések jelennek meg. (Fronimopöulos) Leo és Lidmän (1955) dicumarollal, Sapuppo (1953) állatkísérletben elektroshokkal és retrobulbaris alkohollal próbálkozott. Friede (1952) sötétkúrával és; oxigén belélegeztetéssel is kezelte betegeit. A nem is teljes egészében felsorolt igen sok irodalmi adat magában véve is azt bizonyítja, hogy a Dpr. therapiája korántsem tekinthető megoldottnak. Oki therapiáról pedig nem is beszélhetünk addig, míg az aetiológiával és pathоgenesissei nem vagyunk tisztában. Az irodalmi adatok alapján azonban úgy látszik, mégsem vagyunk teljesen tehetetlenek, és egyes esetekben némi eredményt lehet elérni. A legtöbb szerző, hogy egyes gyógyszerek hatását pontosan megfigyelhesse, egyetlen gyógyszerrel vagy gyógymóddal kezelte betegeit. Az így kapott eredmény csak rit kán egyezik más szerzők ugyanazon gyógyszerrel elért eredményeivel. Ennek valószínű oka az, hogy különösen régebben nem különböztették meg a Dpr. recessive öröklődő, súlyos és therapiásan jóformán befolyásolhatatlan formáját az autonom Dpr.-tői, vagy a dominánsan öröklődő formától, ami tudvalévőleg nem olyan súlyos lefolyású és a therapia is hatásosabb. Ezeket a formákat szemtükörrel elkülöníteni nem is lehet, és ha nem állnak rendelkezésünkre pontos anamnestikus adatok (ami gyakran előfordul), akkor csak elektroretinographiával dönthető el a kérdés.) Ez a vizsgáló módszer azonban nem áll rendelkezésére minden szemorvosnak). Számos szerző már eleve lemond egyetlen gyógyszer hatásának megfigyeléséről és több gyógyszer vagy gyógymód egyidejű alkalmazásával próbálkozik. Ez vezetett bennünket is arra, hogy pigmentosás betegeinket egy időben több gyógyszerrel kezeljük, mégpedig azokkal, melyek az irodalmi adatok alapján legjobbnak bizonyultak. Fontos szempont az is, hogy a kezelés ne legyen veszélyes, vagy ne legyenek káros következményei, ne legyen a betegnek kellemetlen és időtrabló. A debreceni Szemklinikán 1945-től napjainkig 55 pigmentosás betegetkezeltünk, 40 férfit és 15 nőt. Külön kell vennünk azt a 13 beteget, akiket 1949 előtt kezeltünk, mert ezek nem kaptak egységes kezelést. Egy részük heteroproteint, más részük retrobulbaris atropint kapott, a többieknél pedig cyclodialysis történt. Javulás egyetlen esetben sem következett be, a későbbi adatok pedig hiányoznak. Negyvenkét beteget kezeltünk rendszeresen, nagyjából azonos elvek szerint. Ezek állapotát évek óta figyeljük és pontosan registráljuk. Therapiánkat, a ,,komplex kezelést“, a gyógymódok már felsorolt hat csoportjából válogattuk össze. Az első csoportból — az inger therapiából — az emelkedő dosisokban adagolt strichnint alkalmazzuk, mert hatása az érzékszervek érzékenységére közismert. Mint roboráló szer, a beteg általános állapotára is jótékony hatású. A heteroproteint már nem alkalmazzuk, mert 132
