Szemészet, 1955 (92. évfolyam, 1-3. szám)
1955 / 1. szám
alatt gyógyultak csupán csak napi 2 gr jódra. Megállapítható az is, hogy a szemhéjak elsődleges sporotrichozisa átlag 1—2 hónapi időt igényel. S ha nincs teljesen kigyógyítva, kiújul, s hosszú ideig elhúzódik (Chaillons esete 2 évig tartott) és általános sporotrichosis kiinduló pontjává válhatik (Chaillons esete). E bajnak a jódkúrával szinte szuverén módra való befolyásolhatóságáról olvasva, magam is legfőképpen erre támaszkodtam. Belsőleg nagy és progreszszív adagokat rendeltem (2—4—6 gr naponta) és szedettem félbeszakítás nélkül 7 napon át az objektív változások megszűnése után is, hogy a gyakran emlegetett kiújjulást elkerüljem. A helyi kezelés a genny kiürítéséből, illetve fecskendővel való leszívásából, helyére jódoldat befecskendezéséből, jódtinktúrás ecsetelésből, s a fekélyes részek lúgoldatos mosogatásából állt. Ezeken kívül még néhány jódos iontophorézist is végeztem. Nem hiszem hogy a jód a sporotrichont a gombás sarjszövetben el tudná ölni, valószínűleg itt is épp úgy, mint a syphylises gumma esetében gyors és erélyes felszívó hatást fejt ki. Ezzel pedig szövetszétesés, enzymek képződése stb. jár együtt, melyek már kedvezőtlenül befolyásolják a gomba életfeltételeit. Találó e helyen is Neubernek a syphylises gummák jódos kezelésére mondott hasonlata: „ha összedűl a kunyhó (sarjszövet) agyonüti, vagy legalább is súlyosan megsebesíti a benne lakót is, tehát jelen esetben a sporotrichont. A harmadik actynomyceses dugasz által létrehozott elváltozás, bár nagyon hasonlított az előbb leírt második actynomyces által létrehozotthoz, kikezelése jóval hoszszabb időt igényelt. A kezelés első idejében progressziót is mutatott annak ellenére, hogy a bevezetett kúra nagyjában megegyezett a második csövecske actynomycosi'ánál bevezetett kúrával. így azt saját vérinjekciókkal és Sulfonamid (ultraseptyl) kezeléssel per os és a csövecskébe való átfecskendezéssel adva, 2 hónap alatt gyógyulást, mégpedig recidivainentes gyógyulást értem el. A negyedik és ötödik aktynomyceses elzáródás — az azokat kísérő canaliculitissel és peridacryocanalieulitissel — legsúlyosabb volt az általam észlelt canaliculomycocisok között. Leghosszabb ideig is tartottak, amennyiben a kezdeti baj s az azt gyorsan követő 3 recidiva az egyiknél több, mint egy esztendeig, a másiknál az eredeti baj s az azt szintén gyorsan követő 2 recidiva 6/4 esztendeig tartott. Az ezek előtt említett canaliculus-actynomykosisaim mind könnyebb esetek voltak s a 3-iktól eltekintve, alig mentek túl a könnylevezetés mechanicus megakadályozásánál. Elsőnél jóformán csak a dugasszá összeverődött gombatelep canaliculust elzáró eldugult, ill. eldugító hatásáról beszélhetünk, a canaliculus-fal minden érintése nélkül. A másodikban és a 3-ikban is csak a dugaszt közvetlenül körülvevő canaliculus fal volt érintve. Legutóbbi 2 esetben az actynomyces bejutott nemcsak a canaliculus falába, hanem az azt övező és körülvevő szövetekbe is. így ezekben a mélyben az aktynomyces természetének megfelelő helyen — kifejlődhetettés ténylegesen ki is fejlődött az aktynomicosis igazi súlyos képe. Egyikben a bal oldali, másikban a jobb oldali alsó könnycsövecske tájéka hatalmas és szinte egyenletesnek mondható — hordószerű — kitágulást mutat, melyből nyomásra előbb sűrű, aztán hígabb gennyes váladéktömeg ürült, mely a végén feltűnően törmelékessé vált, nagy részben lilás színű tömött tapintatú, kölesszemnyi, közel egyforma nagyságú tönkökkel. Mindkét eset kezelése az eddig használt és már le is írt kezelési módok ismétlésével indult, amelyeknek a hatására az eddigieknél hosszabb időre látszólag be is következett a gyógyulás, azonban nem állandósult. A meg-meg ismétlődő recidivák után csakis úgy sikerült pontot tenni, hogy a gyakorlatban vittem át, azt, amit hosszú évek alatt gombatenyészeteim sorában in vitro olyan gyakran láttam és megfigyeltem, amiről 1948-ban a centennáriumi előadásom alkalmával be is számoltam : „a legkülönbözőbb gombák táptalajon való találkozójából a legnehezebben elbírálható és kétes 52
