Szemészet, 1955 (92. évfolyam, 1-3. szám)
1955 / 1. szám
tűk, hogy a sehet kissé scleralisan készítsük, az irist meghúzzuk, hogy a kimetszés teljes, gyökig érő legyen. Fuchs (1921) szerint a késsel alakított sebek után hatásosabb a kimetszés. Stock (1928) is a perifériás sebkészítést ajánlja. Török (1923) a kimetszést cyclodialysissel társítja, mikoris az elülső csarnokból spatulával az érhártya fölötti résbe hatol. Az érhártya leválásaival kapcsolatban régebben már említettem, hogy az inhártya lebenyes, vagy sclerásisan sikerült sebei után a leválás gyakoribb, mert a metszéssel megnyitjuk az érhártya feletti űrt. Ugyanez történhetik a lándzsaseb sclerális készítésénél, melyet kimetszéskor még elősegít az iris vongálása. Elliot és Lagrange műtéténél a két űrt elválasztó gát tájékán egy korongot (delcni) vágunk ki az inhártyából. Itt a kötőhártya és sugártest között a hiányzó inhártya helyén keskeny rés marad, mely elől a csarnokkal minden bizonnyal, hátrafelé pedig az érhártya alatti űrrel esetleg közlekedik ; vagy pedig a két űrt már csak igen megvékonyított, sérült szövetrész választhatja el egymástól, mely már alkalmas a filtrálásra. E feltételezett összeköttetés, valószínűbb, miuél nagyobb a kimetszett inhártya darabka. Amennyiben összeköttetés a két űr között nem keletkeznék, vagy az elégtelen lenne, a csarnokvíz csak a kötőhártya alá talál magának szabadabb elfolyást és kialakul a trepanaciós párna. Ez közvetlenül a műtét után gyakran megtörténik. Sokszor láthatjuk, hogy a párna lelaposodik, a kötőhártya visszanő, a nyílás záródik, a szemnyomás mégis normális marad. Joggal feltételezhető, hogy ilyenkor a kialakult szembéli hátraszivárgás segítségével marad egyensúlyban a szemnyomás. A megmaradó párna tehát azt jelenti, hogy a két ür közti összeköttetés nem történt meg, vagy elégtelen, s a trepanaciós nyílásra mint biztosító' szelepre is szükség van. Sclerotomia anterior-ra ugyanaz érvényes, mint a hályogműtéti scleralis, vagy inhártya lebenyes sebkészítésekre, melyekről már megemlékeztem. Stallard elülső lebenyes sclerotomiájánál hasonló a helyzet. Meggyőződésem, hogy a fenti műtétek melyekhez olykor érhártya leválás társulhat, a cyclodialysishez hasonlóan puhítják meg a szemet. Most már igazolva látom elhatározásunkat, mely szerint 21 évvel ezelőtt Liebermann tanácsára heveny glaukoma ellen is bevezettük a cyclodialysis alkalmazását. Nagy előnye, hogy ismételhető, s hogy utána még más műtét is végezhető. Kedvező eredményeinkről a Magyar Szemorvos Társaságban beszámoltam. Megértésre akkor nem találtam, azonban úgy tűnik, hogy az idő minket fog igazolni. Azóta heveny galukoma ellen mások is végzik sikerrel, éspedig nemcsak mint kisegítő, de önálló műtét gyanánt is. Legutóbb H. Lolliéin és I. V. Glasenapp ismertették elért eredményeiket igen értékes, jól megalapozott, érthető és meggyőző dolgozatukban. Heveny glaukománál 56%-os (idültnél 76, simplex 90) sikert ért el. Feltételezhető tehát, hogy a fenti műtétek csakis annyiban lehetnek eredményesek, amennyiben elősegítik a csarnokvíz szembéli hátraszivárgását az érhártya alá. Hogy a csarnokvíz hátraáramlása milyen módon terelheti kedvező irányban a betegség lefolyását, arra feleletet ad Kiss és Orbán. Szövettani vizsgálataikkal megállapították, hogy a plexus ciliaris és az emissarium vénák a csarnokvíz legfontosabb felszívó szerve, továbbá, hogy az emissarium vénák szembéli szakasza a plexus ciliaris területén fekszik. A bulbiculi venae vorticosae valószínűleg mint szívóhatású kis sinusok, illetve mint átmeneti tartályok szerepelnek. Kiss és Orbán értékes munkásságának köszönhető, hogy a szemészet e sötét fejezetében is tisztábban látunk. Hogy a fentiek értelmében miért nem keletkezik akkor minden eredményes műtét után leválás, arra ugyancsak feleletet adunk. A leválás az összekötő csatorna tágasságától függ. Amint nagyobb az átszivárgás mint a felszívódás, 38
