Szemészet, 1955 (92. évfolyam, 1-3. szám)
1955 / 3. szám
Az kétségtelen, hogy egyesületünknek ez a szakasza 1920-tól 1930-ig a felvirágzás korszaka volt. Sőt, ezekben az években vált a Társaság egészen azzá, amivé nagynevű alapítói óhajtották tenni : a magyar szemorvos életének nélkülözhetetlen tartozékává. Egyformán volt érdekképviseletünk és tudományos fejlődésünk szilárd bázisa. A taglétszám gyorsan emelkedett, 1929-ben 180 volt; egy szám, melyet csak 1950-ben sikerült elérnünk, illetve azóta túlhaladnunk. Jelenlegi taglétszámunk: 249. 1929-ben ünnepelte a Társaság 25 éves jubileumát. Ezen id. Imre József magas szárnyaláséi elnöki megnyitót tartott. Ноту Gusztáv pedig titkári jelentésében részletesen beszámolt az első 25 év történetéről. 1929-ben voltak persze már bajok is. A nemsokára bekövetkező nagy gazdasági válság és a mindinkább súlyossá vált politikai helyzet előrevetette setét árnyékát. Ноту titkári beszámolójának nem egy pontja rámutat a fenyegető bajokra. Nehéz külső körülményekről beszél, amelyek lehetetlenné teszik a búvárkodásban való elmélyedést, orvosi túlprodukcióról, a jövő ködbeburkolt perspektívájáról szól, mely a tehetségek szárnyát szegi. A bizottságok munkáját ismertetve, a gyengénlátók iskolájára tett javaslatról a következőket mondja: „Szomorú viszonyainkra jellemző, hogy ma, 15 évvel a javaslat beterjesztése után még mindig csak tárgyalunk e kérdésről“. Vagy egy másik nemkevésbé fontos ügyről: „A trachomaügyi bizottság javaslatait az elnökség 1928 júniusában a Népjóléti Minisztériumhoz terjesztette fel. Azóta egy év telt el, az állapotok napról-napra rosszabbodnak, a probléma nemzeti érdekké vált, nem szűkkörű orvosi probléma többé“. Miként tudjuk, felszabadulásunkig nem történt ezen a téren semmi egyéb, mint az, hogy a magyar szemorvosok napirenden tartották a kérdést. De így volt ez ekkor a többi, nem kisszámú javaslattal és bizottsági munkával is; tervek születtek, de végrehajtásukhoz hiányzott a kormányzat segítő keze. Az önállóvá lett Szemészettel is baj volt: 1928-tól kezdve vagy nem jelent meg, vagy csak mint az Orvosi Hetilap, illetve az Orvosképzés melléklete. A Társaság életerejét bizonyítja ezen 1930-tól 1945-ig terjedő szakaszban, hogy ilyen körülmények között sem csüggedt; működését fenntartotta, sőt — legalább is tudományos vonalon — eredményeket tudott produkálni. A tudományos ülések jegyzőkönyveit külföldi szaklapok rendszeresen, szívesen közölték. Minden év nagygyűlése ünnepe volt a magyar szemorvosoknak, amelyen mindig szép számmal vettek részt az ország minden részéből. A nagygyűléseket felváltva Budapesten, vagy valamelyik vidéki városban (Pécs, Debrecen, Szeged, Miskolc) tartották. Ezenkívül évenként 3—4-szer tudományos ülés volt Budapesten. Egyik feladatát tehát ezekben a nehéz időkben is hiánytalanul betöltötte a Szemorvostársaság. Azt hiszem, mi néhányon, akik az idősebb korosztályokhoz tartozunk — de talán a valamivel fiatalabbak is — csak hálával gondolhatunk vissza a Magyar Szemésztársaság ezen szakaszára. Szakmai megerősödésünk, tudományos fejlődésünk szempontjából sokat köszönhetünk neki. Az ülések, előadások, viták többnyire maradandó élményt és sok ösztönzést jelentettek. Itt ismertük meg egymást, itt tanultuk meg egymást megbecsülni. Itt derültek ki kartársaink jó oldalai, de ugyancsak nem egyszer saját hibánk, tévedéseink, gyengeségeink. Nem kétséges, a Magyar Szemorvostársaság jó iskolája volt a kezdő szemorvosnak. 1941-től 1945 januárjában bekövetkezett tülkorai haláláig ifj. Imre József volt a Szemorvostársaság és a magyar szemészek vezetője. Iránta érzett háláját, tiszteletét és szeretetét a Szemész-szakcsoport már 1951-ben kifejezte a Szemészet Imre József-emlékszámának kiadásával, melyet tanítványai írtak. Most, 1955- ben, halálának, ennek a számunkra igen nagy veszteségnek, 10. évfordulója következett be, ami kötelességemmé teszi, hogy róla külön is megemlékezzek. Imre József 147
