Szemészet, 1954 (91. évfolyam, 1-2. szám)
1954 / 2. szám
sikerül eltávolítani. Nem egyszer előfordul, hogy a tokrészlet leszakad és csak két vagy három részletben sikerül a tokot teljesen eltávolítani, amit hasonló módon végzünk. Erre azonban csak akkor kerül sor, ha a bennmaradó részlet centrálisán fekszik és a látást rontaná. A tok utólagos kihúzása után a szarut visszahajtjuk, és a sebet zárjuk. A corneát tehát mindaddig visszahajtva tartjuk, amíg a tokot a szemből teljesen ki nem emeltük. Ha a tok megfogása után elengednénk a szarut, a tokot összefekvő seben át kellene kihúznunk, amivel továbbszakadása lehetőségét nagy mértékben növelnénk. A cornea kellő visszahajtásához nagy seb szükséges. Ezért a sebet már eleve nagyra (4/9—1/2-re) szabjuk ; ami különben sima intracapsularitás szempontjából is előnyös. Már az eddig elmondottak is érthetővé teszik, hogy egy műveletnél melynél ennyire finom részleteket kell megfigyelni, feltétlenül jó látási viszonyokra van szükség. Ezt biztosítja a szaruhártya visszahajtása. A cornea legkisebb borussága vagy ráncolódása, sőt gyakran már az ép, átlátszó cornea belső reflexiója megakadályozza a részletek felismerését és így az elszakadt tokot esetleg meg sem látjuk. De ha meg is látjuk, a szaruhártyán keresztül térbeli tájékozódásunk nem olyan pontos és csípőnkkel könnyen megsérthetnénk a hyaloid eát. Néha előfordul, hogy a tokot semmiképpen nem sikerül meglátni. Megfogása a Blaskovics tokfogóval mégis rendszerint sikerül. A tokfogó egyik lap* ját laposan lefektetve a pupilla széle felé, sőt az iris mögé előretoljuk, a fogót zárjuk és meghúzzuk. Ha fogjuk a tokot, ráncolódása miatt azonnal felismerhető. Ilyen módon akár körkörösen haladav megkereshetjük és megfoghatjuk az elszakadt tokrészletet. Nagyító pápaszemet nem használunk, mindössze jó világítás szükséges. Erre a célra teljesen megfelel az általánosan használt kalapácslámpa, bár valószínűleg még jobb volna az ultraviolett lámpa. Ezzel azonban nincs tapasztalatunk. Utólagos tokkihúzás közben és utána a következő bonyodalmakat és utókövetkezményeket láttuk. Üvegtestveszteségünk 36 esetben (5,54%) volt. Ez a szám nem nagyobb mint sima intracapsularis műtéteinknél. Tokos műtétnél is előfordul, hogy a lencse hátsó tokja és a membrana hyaloidea között összeköttetések vannak, és már a luxálásnál vagy az extractionál megsérülvén a hyaloidea, üvegtestet kapunk. Még nagyobb a veszély, ha nagyfokú myopia esetén elhígult üvegtesttel állunk szemben. (36 esetünkből 9 volt ilyen.) Általában szabálynak tekinthetjük, hogy ha a cornea felemelésekor — főként nem kellő hypotonia miatt — az üvegtestet domborodni látjuk, akkor el kell tekintenünk a tok utólagos eltávolításától. Üvegtestveszteségünk mindössze két esetben (0,3%) volt kifejezetten a tokkihúzás rovására írható, amikor is vigyázatlan mozdulattal a tokfogó csípő sértette meg a hyaloideát. Ablatio chorioideae-t 13 esetben (2,0%) láttunk, ezek azonban rövidebbhosszabb időn belül mind spontán gyógyultak. Ablatio retinae-t egyetlen esetben sem észleltünk, így nem tartjuk indokoltnak Weelcers aggodalmát ; aki éppen ezért nem távolítja el a tokot, hanem csak alulról felfelé horoggal felhasítja. Egyetlen dolog, ami a művelet rovására írható, hogy a cornea felemelése és visszahajtása következtében a szaru 3—4 napon keresztül kisebb-nagyobb mértékben striált, ez azonban, mint közismert, nyomtalanul eltűnik. ' A műtét utáni látóélesség olyan mint intracapsularis extractio után. A tok eltávolítását jobbnak gondoljuk Weelcers eljárásától, részint mert a tok felhasítása horoggal veszélyesebb (bár tapasztalatunk nincs ezen a téren), 164
