Szemészet, 1954 (91. évfolyam, 1-2. szám)
1954 / 2. szám
volt a papilla két oldalán. Gyógyulás folyamán hasonlóan viselkedett és alakult patkóvá a két szakadás, ezért ezen esetet részletesen nem ismertetjük. Ennek a szemnek sem veszett el a központi látása, bár a visus csak hat hónap múlva lett teljes. Azzal a körülménnyel kapcsolatban, hogy két utóbbi esetünkben a központ látás nem veszett el, felmerül az a probléma, hogy a papillo-macularis rostok lefutásának eddiginél pontosabb anatómiai ismerete is tisztázandó volna. Ugyancsak az is, hogy ezen rostok lefutásában milyen variatiók lehetnek. Mennyire képes a retinaszövet a regeneratióra. Fenti két esethez hasonló repedést (a papillo-macularis területen) rendelkezésünkre álló irodalomban nem sikerült felkutatni. Bár leírt repedéseink nem teljesen keresztezik a papillo-macularis rostok eddig ismert lefutási területét, attól kissé feljebb vagy lejjebb tolódtak, mégis kérdőjelet hagytak maguk Titán ebből a szempontból. Ezek tisztázására finomabb szövettani vizsgálatok hivatottak. Ennek vizsgálata nem célunk, magát, a patkóvá alakulás folyamatát nem befolyásolja. De az a körülmény, hogy esetleg a retina nem teljes vastagságában szakadt meg (?), arra kényszerített bennünket, hogy biztosan áthatoló retinasebzések sorsát figyeljük meg a patkóvá alakulás szempontjából kísérleti állatműtétekkel. A retinarepedések alakulásának ilyen felismert szabályosságait felhasználhatjuk a genuin ablatiók keletkezésével kapcsolatos meggondolásaink kibővítésére is. Mert pl. a fenti szabályosságok ismeretében valószínűnek látszik, hogy a genuin ablatiók keletkezésekor az anyagpusztulással járó elfajult területeknek külső trauma nélküli megszakadását nemcsak az üvegtest vetődése idézheti elő üvegtest-retina összenövések miatt. (Bár ezt mint lehetőséget elfogadjuk.) Amikor az idegrostok folytatólagosságukban valami okból megszakadtak, a zsugorodó retinaszövet saját anatómiai tulajdonsága játszik elsősorban közre a szakadás szétnyílásában. Vagyis, ha az anyagpusztulás, bizonyos fokot már elért, a „spontan“ szakadás külső körülményeihez (esetleges kicsiny trauma, üvegtest vetődése szemmozgáskor) velük együtt, vagy nélkülük a retina anatómiai tulajdonsága is hozzáadódik. Egyébként is logikusnak látszik, hogy Leber, Gonin, Lindner meggondolásai mellé, akik főleg az üvegtest húzó szerepére apellálnak, foglalkozzunk magának a retinának elsődleges szerepével is. Vogt is vitába száll az üvegtest elsődleges szerepével és a retina elfajulásos folyamatait teszi előtérbe. Ez is természetes, de nem zárja ki azt a nézetünket, hogy nemcsak az elfajult retinarésznek van szerepe, hanem az egész retinaszövetnek. Sem Leber, Gonin, Lindner, sem Hruby, sem Vogt, sem mások positiv észlelései nem mondanak ellent nézetünknek, sőt azt nagyrészben támogatják. Csak egy példát : Azok az esetek, ahol a kiszakadt retinanyelvecske az üvegtesthez tapadva található ablatiónál (Lindner és Hruby szerint minden esetben így van), elméletünket is igazolják. Ugyanis a patkó concav ívének megfelelő nyelvecske a rés szétnyílása folyamán alig mozdul el, tehát ez a rész az üvegtesthez tapadva maradhat. Ezzel szemben, a convex oldalon kívül eső retinarész húzódása hozza létre főleg a patkót, tehát ez a rész a felette lévő üvegtesttől könnyen elválhatik. Amikor tehát a már kialakult patkót vizsgáljuk, valóban a fenti helyzetet találhatjuk. Ha tehát az egész retina szerepét vesszük tekintetbe az ablatiók kifejlődésénél, akkor is csak örömmel lehet üdvözölni azt a törekvést, melyet legutóbb Csapody is helyeselt, hogy az elfajult részeket legjobb még a szakadás bekövetkezése előtt óvatos, átnemhatoló diathermiával megelőző műtétként megoperálni. További munkásságunk oda irányult, hogy állatkísérletekben mesterségesen előidézett retinasérülések továbbalakulásának Viszonyait tanulmányozzuk. Ezeket összehasonlítva az embernél észlelt sérülések alakulásával, további bizonyítékokat nyertünk. Élő sertések szemein végeztünk műtéteket (egyenes retinametszéseket) és különböző idő elteltével (2—4—6 nap) 123
