Szemészet, 1919 (55. évfolyam, 1. szám)
1919-03-23 / 1. szám
14 E vizsgálatokból tehát kiviláglik, hogy az adaptatio különböző életkorban nagyobb eltéréseket nem mutat; általában fiatalabb egyéneknél magasabb értékeket ér el, aminek oka lehet egyrészt az idősebbek szükebb pupillája, minek folytán kevesebb fény jut a szem belsejébe, továbbá az a körülmény is, hogy idősebb korban a lencse vészit átlátszóságából, s így a szembe jutó fénynek egyrésze — különösen az adaptált szemre hatékony zöld és kék sugarak — absorbeálódnak; s végül talán szerepel még itt ugyanazon ok is, ami ugyancsak idősebb egyéneknél a centrális látást csökkenti. — Tekintettel arra, hogy a látóbibor képzésében a retinális pigmentepithel lényeges szerepet játszik, közelfekvő az a gondolat, hogy talán az általános pigmentáltság bizonyos mértékben ezzel összefügg s így sötétebb hajszinü egyének magasabb adaptatio-értékkel bírnak, mint a szőkék; vizsgálataimnál erre is figyelemmel voltam, de semmiféle szabályszerűséget ez irányban találni nem tudtam. Sokat vitatott kérdés, hogy a szem fénytörésének van-e valami befolyása az adaptatióra; e tekintetben vizsgálataimról a következőkben számolhatok be: a) 24 emmetropiás egyént vizsgáltam, kiknél a legkisebb érték 52.000 Er, a legnagyobb 104.000 Er volt, mely két végső érték még physiologiás határon belül van. b) Ugyanily eredményt mutatott 19 hypetmetropnak vizsgálata, hol az átlagos középérték 80.100 Er volt. Az egyes értékek s a hypermetropia foka közt semminemű összefüggést találni nem lehetett. c) Hogy mily módon befolyásolja a myopia az adaptatiót, e kérdés általában már számos vizsgálat tárgya volt. Legelőször Samelson tesz említést ama tapasztalatáról, hogy myopiásoknál, kiknél egyébként ép viszonyok vannak, a fényérzék csökkent. Vizsgálatait Masson korongjával végezte; utána Treitel, majd Seggel foglalkozott e kérdéssel; Seggel a Wolffberg-féle centrális szinpróbákat, majd az általa szerkesztett táblákat használta, melyek tulajdonképpen Snellen-betük, szürke alapon a szürke szin különböző fokozataival s végül a Föister-féle photometert. E vizsgálatok végeredményben azt mutatták, hogy a különböző fénytörésű szemek közt a myopiásoknál legrosszabb a fénykülönbségérzék (a legkisebb még észrevehető különbség észrevevése két objectiv világosság közt) s csak az esetek 55%-ban normális. Ezután Stilling, majd Landolt és Weil említendők, kik nagyobbszámú vizsgálatokat végeztek ez irányban; a vizsgálatok egyrésze Seggel methodusával történt, melyek Seggel-\t\ ellentétben azt mutatták, hogy oly myopiásoknál, kiknél a szemfenéken elváltozások nincsenek, ott a fényérzékben semminemű csökkenés nem észlelhető; a vizsgálatok másik csoportja oly módon történt, hogy a látásélességet különböző világítási erősség mellett vizsgálták. Ez ilyképen teljesen egyezik a Segg^-féle táblák princípiumával, amennyiben mindkettő lényegében a látásélességet vizsgálja különböző világítás mellett — végeredményben tehát a csapok functióját. E vizsgálatok is az előbbihez hasonló eredményt adtak. Seggel és Stilling egymással homlokegyenest ellenkező eredményekre jutottak tehát. Míg Seggel a myopiások leggtöbbjénél a fényérzéket csökkentnek találta, ugyanannyira, hogy e csökkenés már a myopia legalacsonyabb • fokánál is olykor kimutatható volt, addig Stilling még kóros esetben is csak kivételesen talált zavart a fényérzékben.
