Szemészet, 1919 (55. évfolyam, 1. szám)
1919-03-23 / 1. szám
12 nek vizsgálatát lehetővé tegye. A rendes vizsgálatnál úgy helyezendő le e vörös fixálópont, hogy az adaptometer mellső felszíne fölött 10 cm.-re legyen; a vizsgáló egyént felszólítjuk, hogy a vörös pont irányában nézzen. Vizsgálataim menete következő volt: a vizsgálandó egyén előzetes 10—15 perczig egy közepes megvilágított helyiségben tartózkodott a kellő világossági adaptatio végett, miután vizsgálataimat a délutáni órákban s inkább estefelé végeztem, amidőn a nappali fényt e czélra nem vehettem igénybe; ez a vizsgálat eredményére az amúgy is közömbös, minthogy Piper vizsgálataiból tudjuk, hogy az előzetes világossági adaptatio foka különösebb jelentőséggel nem bir, csupán oly esetben, ha az oly nagy intensitású, hogy káprázást idéz elő. Vizsgálataimat két csoportban végeztem: az egyik csoportnál csak a maximalis érzékenységi értéket mértem 3/4 órai adaptatio után; ez főleg a különböző fénytörésre s a különböző életkorra vonatkozó vizsgálatoknál alkalmaztam; ezeknél az idő kímélése czéljából egyszerre több egyént vizsgáltam oly módon, hogy megelőző világossági adaptatio után sötét szobába vittem őket, mindkét szemre külön-külön enyhe kötést tettem, hogy úgy binocularisan, mint monocularisan vizsgálhassak. A vizsgálandóknak előzetesen ismertettem a vizsgálat menetét, mely irányban nézzenek, s hol várják a fény feltűnését stb. A vizsgálataim másik csoportjánál az adaptatio menetére is kiterjeszkedtem, vagyis az adaptatio görbéjét vizsgáltam ; ez az előbbitől abban különbözik, hogy a retina érzékenységi fokát 3—5 perczenkint mértem s a talált értékeket ordinátákra, az egyes időpontokat pedig abscissára vittem át, s így nyertem az adaptatio görbéjét. Itt is a 1/2—*/4 órai vizsgálat utáni értéket vettem végső maximális értéknek; a szem érzékenysége ugyanis ekkor éri el a maximumot s azután csak igen lassú, kisfokú emelkedést mutat; ez pedig összehasonlító vizsgálatoknál, ahol minden egyént ugyanannyi ideig vizsgálok, teljesen elfogadható. A vizsgálatoknál nyerhető adatokra nem közömbös s bizonyos mértékben eltérő értékeket is kapunk, aszerint, hogy a teljes sötétségből fokozatosan erősítve a fényt, a retina érzékenységi fokául azt a fényértéket vesszük, melyet a beteg legelőször észrevett, vagy pedig az erősebb fényt fokozatosan csökkentve, azt a legelső értéket vesszük, melynél a beteg a fény eltűnését jelzi. Tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy az először észrevett fényt a vizsgált egyén még akkor is látja egy ideig, ha annak intensitását fokozatosan az ingerküszöb alá csökkentjük is. Ezt Charpentier a retina bizonyos renyheségével magyarázta, melynek következtében a retina a reáható benyomásokat még egy ideig megtartja, midőn már a fény erőssége csökkentve is van. Sokkal elfogadhatóbb ennél Piper magyarázata, ki ezt az ilyenkor jelenlevő fényködnek tulajdonítja, mely a fényérzés megszűntét látszólagosan kitolja. Vizsgálataimnál oly módon jártam el, hogy előbb a fényt mindaddig csökkentettem, míg csak a beteg annak eltűnését nem jelezte, azután fokozatosan erősítettem, míg a vizsgált egyén küszöbértékét elértem, vagyis míg a beteg a fény feltűnését nem jelezte, s ez utóbbi értéket vettem feljegyzéseimbe. Egy és ugyanazon egyénnél több ízben végeztem ellenőrző-vizsgálatot; a nyert érték legtöbbször változatlanul ugyanaz volt; előfordul azonban, hogy a többszöri vizsgálat eltérő adatokat nyújt; ennek oka részben a vizsgált egyén figyelmében, a szem könnyezésében rejlik,
