Szemészet, 1914 (51. évfolyam, 1-2. szám)
1914-07-05 / 1-2. szám
41 még minimális volt, a porczban vastagodásokat találtunk és legtöbbször az eset pannussal is volt szövődve. Nagyon sok esetben, midőn műtétet készültünk végezni, de a 2 cm3 novocainoldat befecskendezése után kiderült, hogy a conjunctiva infiltratiója nagyobb kiterjedésű, vagy a csomók messzebb találhatók az áthajlási redő felé, mint a hogy gondoltuk s főleg ha a conjunctivalis elváltozások újabb keletiteknek s restitutióra még alkalmasnak ígérkeztek, úgy a szándékolt excisiótól elállottunk és beavatkozásunk csak abból állott, hogy az erősen felduzzasztott kötőhártyán egész terjedelmében láthatóvá vált csomókat és a papillaris túltengéseknek felületes rétegét Imre módszere szerint lekapartuk. Mivel pedig tapasztaltuk, hogy az ilyen alaposan elvégzett abrasio után az állapot meglepő gyorsan javult és úgy a conjunctivalis elváltozások, valamint a pannusok, corneafekélyek és infiltratumok rövid idő alatt gyógyultak, lassanként oda fejlődött az operativ esetekben való válogatásom, hogy az excisiók mint ritkábbá lettek. így 1910-ben már csak: 25, 1911-ben: 36, 1912-ben: 10, 1913-ban: 2 és a folyó évben csak 1 esetben végeztük a műtétet. Jelenleg az az álláspontunk, hogy a teljesen sima forradásos trachomák kivételével minden esetben a gyógykezelést a conjunctiva említett lekaparásával kezdjük és az abrasióval csak akkor várakozunk, ha a kötőhártyák még erősen fellazultak, diffuse infiltráltak, vagy erős váladékképzés mellett kizárólag csak papillaris túltengések láthatók. Ez utóbbiaknál argentum nitricum oldattal kezelünk mindaddig, a míg a váladék nagyrészt elapad és a kötőhártya megvékonyodik. De még ezeknél is rendszerint megbékülésük után az abrasiót elvégezzük. A vázolt eljárásunk eredménye annyira kielégítő, hogy különbséget az excisióval szemben a beteg kórházi kezelésének ideje alatt nem találunk. Az excisiók majdnem teljes kiküszöbölhetősége mellett szólnak a most már 4—5 évre visszamenő tapasztalatok. Mivel az abrasiókat azóta majdnem valamennyi trachomabetegnél, tehát 4 év alatt több mint 2000 esetben gyakoroltuk, bőven volt alkalmunk ezek további sorsáról meggyőződést szerezhetni. Természetesen ezek közül, ha véletlenül egyéb szembaj miatt nem jönnek, csak azok kerülnek elénk, a kiknek trachomájuk a kórházból való távozás óta újból bajokat okozott, ezek száma, bár erre nézve, sajnos, pontos statisztikai összeállítás nem áll rendelkezésemre, meggyőződésem szerint aránylag nem nagyobb, mint azoké, a kik excisio után keresik fel újból friss elváltozásokkal a kórházat. Az újból jelentkezők között itt is, miként az excisiósoknál túlnyomó számban vannak azok, kik távozásuk óta kezelés alatt nem állottak. Kétségtelen, hogy azon betegek, a kik a műtét után továbbra is gyógykezelés alatt állnak, még akkor is, ha a kezelés csak időszakonként történik, részben meggyógyulnak vagy legalább is legtöbbször újabb rosszabbodástól mentek maradnak. Ahhoz, hogy az operálással egyszersmind gyógyulást érjünk el, úgyszólván valamennyi idevágó tapasztalat tanúsága szerint még egy bizonyos ideig tartó megfelelő kezelés szükséges, melynek tartama az esetek különböző természete szerint felette változó. Bizonyos, hogy vannak oly enyhe esetek, melyek a műtét után való néhány heti kezelésre meggyógyulnak. Viszont azonban nem egyszer láttunk oly nem is súlyos
