Szemészet, 1914 (51. évfolyam, 1-2. szám)

1914-07-05 / 1-2. szám

13

v- la „teljes“ látásélességet jelenti. Éppen így kelti az előbbi képletben a „D“ a felismerés távolsága határtékének a látszatát.

Jól tudom, hogy Snellen maga is hangsúlyozta, hogy az 1 percznyi látószög egy praktikusan megállapított érték, a mely a látásélesség mérésére szolgál, de csak egyszerű fokmérték, melynek egyéb jelentősége nincs. Sőt tiltakozott is az ellen, hogy mások az egységes látásélességet nagyobbnak találták és ezt a nagyobb értéket ajánlották kiinduló pontul. Ebben tökéletesen igaza is volt Snellen-nek, mert hiszen egységes látásélesség nincsen. A látásélesség egyénenként, kor, sőt faj szerint is különböző. De különböző a világítás mértéke, a vizsgálatra használt tárgy (jel) mineműsége, vagyis alakja, színe, az alaptól való szín- és fénykülönbözete, az alkalmazkodásnak belejátszása vagy kizárása szerint is.

De akármennyire hangoztatta is Snellen, hogy az ő egysége nem jelenti azt, hogy az 1 percznyi látószögnek megfelelő érték egységes látásélességet jelent, akármennyire tudjuk is ezt, még sem akadályozza ez meg, hogy mindnyájan ne éljünk eféle kifejezéssel, mint: „teljes látásélesség“, vagy az „egész látásélességnek a fele“ stb. Ezt nemcsak köznapi beszélgetésekben halljuk minduntatan, hanem tudományos társulatokban tartott előadásokban is, klinikai közlésekben, sőt szigorúan tudományos fejtegetésekben, még pedig a legkiválóbb tudósok részéről is. Eféle nem szabatos kifejezések pedig a tudományból kiküszöbölendők, mert félreértésre adnak alkalmat, de meg helytelen fölfogást is terjesztünk velük, bár magunk nem így értettük. Azt hiszem, ez maga is elég komoly ok arra, hogy a mai egység alapját czélszerűtlennek mondjuk.

Ha mégis föntartani akarnók a mai egységet és azt mondanók, hogy mindezt illik tudni, ez esetben a látásélesség egységéül még elfogadhatnék az 1 percznyi látószögnek megfelelőt, ha a mérés tudományos alapja helyes és ha az egység praktikus. Ekkor egységünket különösebb alap nélküli conventiónak tekinthetnők ugyan csak, de helyes és a gyakorlat szempontjából ügyes megállapodásnak.

E kérdés első részére, hogy a mérés tudományos alapja elfogadható-e, meg kell állapítanunk, hogy kétségtelenül helyes a látásélesség mérésére fokmértéket használni. Bizonyos, hogy a látás élessége (v) és a minimum separabile látószöge («) fordított viszonyban vannak egymáshoz, vagyis reciprok értékek, a mit így fejezünk ki, hogy:

1

v = — a

Igaz ugyan, hogy a minimum separabile valódi értéke eddigi eszközeinkkel meg nem állapítható, de ez nem változtat a képlet helyességén. Két mathematikai pont különálló felismerésének legkisebb értékét kellene ugyanis megállapítanunk. Mathematikai pontokat azonban a látásélesség vizsgálatához nem használhatunk, sőt igen kis pontokat sem, mert ilyenek egyáltalában nem láthatók. Mégis helyes az elméleti megjelölés, mert az eset analog azzal, a mikor a tapintás fokát a cirkálom két hegyével mérjük. Hiszen ugyanezt kellene a retinán is tennünk, helyesebben megkeresni azt a legkisebb távolságot, melyben két különálló inger fölismerhető. Hogy ezt ma még elegendő pontossággal nem tudjuk megállapítani, ez csak a vizsgálat hibája és idővel talán megoldást is nyerhet. Ha megoldható lesz, ez lenne a látásélesség absolut értéke, míg ma relativ értékekről beszélhetünk csak. Vagyis azt mond-