Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
49 követő, de különböző utakon induló kutatások lassanként mégis megmutatják azokat az irányokat, melyek remélhetőleg előbb-utóbb czélhoz vezethetnek. Az első elmélet, mely még ma sem vesztette el teljesen a szakemberek rokonszenvét, 1876-ból, Becker Ottótól származik. Szerinte a hályogképződésben nagyon fontos szerep jut annak a folyamatnak, mely a lencsemag képződéséhez, illetőleg a mag növekedéséhez vezet. Ha ez a sklerotizálódás fiziologikus határok között és egyenletesen folyik, akkor egyszerűen az életkorral együtt nő a lencsemag, de átlátszó marad. Ha a folyamat egyenletesen, de valamely okból fokozottabb mértékben lép fel, cataracta fusca, illetőleg nigra fejlődik ki. Ha azonban a sklerotizálódás egyenetlen, akkor egyrészt a lencsének a tápláló folyadékkal való átivódása szenved zavart. Másrészt a mint a mag gyorsan sűrűsödik, zsugorodik, húzza a periferikusabb rétegeket. E húzás következtében leválhatnak itt-ott a tokról a rostok, vagy pedig a rostok között támadhatnak rések. Minthogy a lencsét az aequator táján rögzíti a zonula, e táján kevésbé követhetik a magzsugorodást a külső rétegek, ezért jönnek létre az első szétválások rendesen a periférián. Becker eleinte úgy vélekedett, hogy a normális és a kataraktához vezető magsklerosis között csak intenzitásbeli különbség van. Kapóra jött ez állításának támogatására Priestley-Smith azon állítása, hogy az olyan lencse, melyben megállapítható a hályog kezdődése, rendszerint kisebb és könnyebb, mint a hasonló korú ép lencse. Ezzel Becker a fokozottabb magzsugorodást bebizonyítottnak látta. Ez ellen első sorban azt hozhatjuk fel, hogy éppen a Priestley- Smith méréseiről is láthatjuk, mennyire ingadozik a lencse súlya. Másfelől ahhoz, hogy a lencse térfogatában megkisebbedjék, nem a mag zsugorosodása szükséges, hanem elsősorban az, hogy a lencséből a tokon át folyadék lépjen ki. A magzsugorodás magában csak azt eredményezheti, hogy a lencsében levő nedveloszlódás megváltozik, a kéregben több, a magban kevesebb lesz a folyadék. Egyébként pedig az említett mérések legfeljebb annyit mondanak, hogy a kisebb térfogatú és könynyebb lencsék nagyobb hajlandóságot mutatnak a hályogképződésre. Nagyon valószínűnek látszik az a feltevés, hogy ezek a lencsék azért maradtak már kisebbek, mert valamely okból állandóan rosszabb volt a táplálkozások s ugyanezen okból jöhetnek létre e homályok is. Hess is több érvet hoz fel a Becker érvelése ellen: nem látja bebizonyítottnak, hogy a lencséből kilépett folyadék a magból származik, legalább is épp oly valószínű, hogy a kéregből lépett ki. Valószínűnek tartja továbbá, hogy az olyan lencsék, melyek kevesebb számban vagy gyengébben fejlett rostokat termelnek, könnyebben lesznek hályogosak; végül kifejti, hogy a lencse könnyebb voltát éppen úgy okozhatja a csökkent folyadékfelvétel, mint a folyadékleadás. Annak az illusztrálására különben, hogy mily kevéssé alapíthatunk magyarázatot a lencse súlykülönbségére, s hogy mily bizonytalan, ingadozó alapon áll az, a ki a kezdődő hályogos és tiszta lencsék közötti súlykülönbségnek fő fontosságot tulajdonít: legyen szabad Smith-nek és Hess-nek néhány adatát idézni. Smith azt lelte, hogy két 20 éves lencse között az egyik 151 mgr., a másik 195 mgr. volt, a mi 28% súlykülönbségnek felel meg, Hess 52 éves egyénektől származó lencséket 191, 251, 257 mgr.-nak mérte (33% súlykülönbség) és 72 éves lencsék 4
