Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
214 volt tétlen irodalmilag sem. Az Orvosi Hetilap „Szemészet“ mellékletében „Kórodai esetek“ czímen érdekesebb észleleteket közölt s a „Közegészségében a kolozsvári szemklinika 1872/73. évi forgalmát ismertette; de ezek magukban nem jellemzik az ő irodalmi tevékenysége értékét. Jóllehet ez alkalommal őt mint tudóst és szakbeli írót jellemezni bővebben nem lehet szándékom, van egy mozzanat munkásságában, melylyel foglalkozni óhajtok s ez az ő magyarsága s az ő nyelvezete. Schulek nem származott tősgyökeres magyar családból, hanem ősei felvidéki „tót lelkészek, tanítók, mesteremberek voltak“, mint maga mondta akadémiai önéletrajzában. Atyja kereskedőnek készült, tíz nyelvet beszélt, a Kossuth-tói alapított „Védegylet“ titkára lett, majd 1855- től 1860-ig Debreczenben volt a kereskedelmi akadémia titkára semellett nyelveket tanított, a ref. főiskolában angolt, francziát és olaszt. Otthonában tehát a mi Schulek-ünk több nyelvet hallott és tanult s e miatt magyar nyelvérzéke nem lehetett hiánytalan. De ezt beszédén soha sem lehetett észrevenni; tökéletesen és igen válogatottal!, igen magyarosan beszélt magyarul, akár a katedrán, akár társalgás közben. De ha tollat vett kezébe, valamely alig érthető okból, eltűnt jó magyar fogalmazása, szavai keresettek, mondatai rendkívül nehézkesek, tökéletesen magyartalanok lettek. Sokat gondolkoztam ennek az okán és nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy gyermeksége óta nem olvasott magyar szépirodalmi munkákat, csak idegeneket és így nem vésődtek elméjébe a mi nagy íróink gyönyörű nyelvének mindent kifejezni alkalmas formái, nem állott rendelkezésére az a szókincs sem, melyet a szakmunkákból elsajátítani nem lehet. Másik oka lehet a német szakkifejezések pontos visszadására való túlságos törekvés is. Bárhogy álljon is ez a dolog, bizonyos, hogy még kolozsvári tanársága alatt, mint sok írásából meggyőződtem, jobban és könnyebben ír, kissé idegenes, de mondataiban kifogástalanabb fogalmazással, mint későbbi időben. Igen érdekes körülmény, hogy alig használ idegen szót, egyik jegyzőkönyvében pL ezt a szót: „memorandum“ később „kérelmezvény“-re igazítja ki, nem az értelem kedvéért, mely magyarul alázatosabb, hanem a magyarság kedvéért. Ugyanezt a gondos kerülését az idegen szavaknak minden későbbi munkájában is megtaláljuk. Ebben is egy kis jelét látom annak az érzülelnek, mely őt egész életén át a magyar nemzeti érdekek öntudatos, tervszerűen munkáló, a maga szűk terén sokat áldozattal is lendítő bajnokává tette. Magánérintkezésben sokat és gyakran beszélt arról, mi módon járulhatna ahhoz a tudomány, hogy nemzetünk tekintélyét a külföldön gyarapítsa. Sokáig gondolkozott azon, velem is több ízben megbeszélte, mily módon lehetne pl. a magyar szemorvosok irodalmi dolgozatait a külföldi szakkörök elébe juttatni a nélkül, hogy mint idegen nyelvű irodalmi, eredeti közlések, az illető nyelv irodalmi állományát gyarapítsák. Ismeretes, hogy végre is abban a formában állapodott meg, mely legnehézkesebb, legkésedelmesebb volt (neki legtöbbe is került!), de megóvta a magyar közlemények eredeti nyelvének tudatát: az „Ungarische Beiträge zur Augenheilkunde“ alakjában, mely csupán olyan czikkeket közölt, melyek már magyarul megjelentek volt. Kár, hogy a kiadványok megszűntek, mert velők a Schulek magas és nemesen hazafias czélját némi áldozattal el lehetne érni: a külföld a maga nyelvén ismerné meg a magyar tudományt s az írók magyar volta nem volna kétségbe vonható.
