Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
11 /ess-nek némelyektől jogosulatlanul kétségbe vont leleteit különböző észlelők, mint Peppmueller és Pergens helybenhagyták. Hoppe, miután figyelmessé tétetett Jess vizsgálataira, szintén észlelt napfogyatkozás után teljes, rövidzárlat után pedig egy felül nem zárt gyürűalakú scotomát; Speeler pedig leir napfogyatkozás után észlelt vakfoltmegnagyobbodást, gyűrűs scotomát és concentrikus látótérszükületet. Azon feltevés, hogy tengeri fürdőben a víz tükréről visszavert sugarak által okozott kápráztatás komolyabb látászavart okozna, nem látszik nékem kellően megokoltnak. Csak rá kell mutatni arra, hogy mily gyakran van az emberi szem a fürdésnél a víz tükrözésének kitéve, a nélkül, hogy bárminemű zavarok állanának elő. Hiszen itt általában csak egy igen kis része azon fénysugaraknak jut be a szembe, melyek a víz tükréről verődnek vissza és az ideghártyának bizonyos területére gyakorolt hatás a víz tükrének folytonos változása folytán csak igen rövid ideig tarthat. Czerny (1867) és Deutschmann (1882) vizsgálatai terelték először a figyelmet azon kérdésre, hogy a napfény okozta kápráztatás milyen módon okozza a látászavarokat? Ezen vizsgálatok eredményét Birch- Hirschfeld (1904, 1912) is megerősítette. Czerny kísérleteit a következő módon állította be: a napsugarakat homorú tükrön át gyűjtötte, melynek fokusában egy megfelelő domború lencse volt, úgy hogy azon át haladó sugarak parallel estek a szembe. A szem külső részeinek még látszólagos izgalma nélkül is a retinán elváltozások léptek fel fehér vagy többé-kevésbé pigmenttel szegélyezett foltok alakjában. Hasonló elváltozásokat elhalt állatok szemén is elő lehetett idézni, ha a sugarak gyűjtőpontja éppen az ideghártyára esett. Sőt akkor is lehetett a fennemlített bevilágítással fehér foltokat a retinán előidézni, ha egy szemből in toto kivett retinára vetítettük a fényt, de akkor nem, ha a kivett retina átlátszó üveglapon feküdt. Ezen kísérleteknél a pigmentnek kifejezésre jutó szerepe a fénysugarak absorptiójánál hasonlóképpen mutatkozik Brich-Hirschfeld vizsgálatainál (1912), mely szerint hasonló intenzitású és hasonlóan kápráztató fény sötét pigmenttel bíró ideghártyájú házinyúlon súlyosabb hatásokat fejt ki, mint az albino-állatnál; más kísérleteknél a kápráztatást sikerült annyira lefokozni, hogy a retina belsőbb rétegei sértetlenek maradnak, míg a csapok és pálczikák, valamint a pigmentepithel körül körülírt szétesés és a retinának megfelelő vérbősége mutatkozott. Czerny-nek az általa talált elváltozásokat sikerült kísérleteiben akkor is előidézni, ha egy 20 cm. vastag vízréteget iktatott közbe, a mi Thomson szerint az összes hősugarakat absorbeálja, Czerny ekkor arra határozta el magát, hogy az ideghártyának az általa észlelt elváltozásait lényegileg a világító sugarak hatására fogja visszavezetni, mert ezen sugarakat a pigmentepithel absorbeálja „és mint meleg fejtik ki a környezetre hatásukat“ s így a talált coagulatiót hő okozta coagulatiónak fogja fel. Deutschmann (1882) kísérletei minden lényeges pontban egyeznek Czerny kísérleteivel és ő is hangsúlyozza, hogy daczára a sötét hősugarak kiküszöbölésének, „mégis a hőhatás“ az, a mi a retina elváltozásait előidézi. Ezen feltevést Birch-Hirschfeld is igazolja. Ő azt következteti többek között, hogy az ultraibolyasugarak a kápráztató érzés okozta elváltozásoknál nem, vagy alig jöhetnek számba és hogy a napsugarakban aránylag igen kevés ultraibolyasugár van, ezeket pedig legnagyobbrészt
