Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
9 koriságára vonatkozna, sok tekintetben nagyon érdekes dolgot derítene ki és valószínűleg a fenti kérdésre is adna kielégítő választ. Az eddigi fejtegetések azon eredményre vezettek, hogy nem kapunk elegendő támpontot arra nézve, hogy a közönséges nappali fény akár az egészséges, akár a beteg szemre kimutathatóan káros hatást tudna kifejteni. Azonban a természetes fényforrásunk is tud szemünkre káros hatást kifejteni, ha szokatlan erősségben rövidebb-hosszabb ideig hat látószervünkre. Általánosan ismert az a káros hatás, melyet a direct napfény a retinára gyakorol, mely tény különösen az utolsó napfogyatkozás óta sokat tárgyaltatott. Már Galenus megemlékezik a napfénynek a szemre való káros hatásáról, gyakran idézik azt is, hogy Galilei szembaja a napsütéstől származott volna, a mit azonban a fenmaradt adatokból nagyon valószínűtlennek tartok. Mackay (1894) szerint az első pontos leírást a napfény okozta kápráztató fájdalom subjectiv tüneteiről Reid (1761) és Soemmering (1791) adták; különösen Reid igen találóan rajzolta a metamorphopsiát. A napfény okozta kápráztatás szemtükri leleteit először Coccius, Ruete (1853), Jaeger (1854), később Haab (1882), Stigell (1883), Swanzy (1883) és mások közölték. Kitűnő történeti áttekintést nyerhetünk a régebbi esetekről Mackay művében (1894), melyhez ő 7 általa észlelt esetet is csatolt; az újabb irodalmat 1909-ig Birch- Hirschfeld (1910) referátumában találjuk meg összeállítva. Az 1912-ik év április 17,-i napfogyatkozás alkalmával észlelt esetekről szóló közlések oly nagyszámúak, hogy lehetetlen azokat mind felsorolni, de nem is szükséges itt minden észlelést ismertetni. A napfény okozta kápráztatásnak subjective észlelhető látászavara főképpen kisebb-nagyobb centralis scotoma fellépésében áll, melynek megfelelően hozzájárul a látás élességének csökkenése, valamint csökken a színlátás is kisebb-nagyobb körben. Best (1912) egy esetben a peripherikus adaptatio csökkenését látta, van der Hoeve és néhány más hollandus orvos többször elég nagy concentrikus látótérszűkületet találtak. Braunschweig és Birch-Hirschfeld észleltek vörös látást is. Szemtükörrel a legtöbb esetben a fovea centrálisnak megfelelően egy kis sötét-vörös foltot találunk, mely a különböző esetekben különböző élességben mutatkozik és Hippel igen helyesen emeli ki azt, hogy sokszor igen nehéz a megítélése annak, hogy a fovea még normalis-e vagy kórosan elváltozott. Vinsonneau egy esetben észlelt napfény okozta kápráztatás után látóélességcsökkenést, centrális scotomát, fehér foltot a macula táján, mely vörös szegélylyel volt körülvéve; Stocke három hasonló esetben a papilla körül tejszerü zónát látott: oedemát és vérvörös területet a fovea centrálisban, melyet ő a napsugarak direct a szem ereire kifejtett hatásának tekint; Pergens egy esetben egy kis vérzést észlelt a macula mellett, más esetben patkóalakú oedemát temporalis irányban elhelyezett nyílással, Pflugk pedig leír egy nagyobb retinavérzést. Régebben leírtak a napfény okozta kápráztatás után macularis vérzéseket: Arit (1856), Lescarret (1900), Menacho (1906) és Villard (1906)*. Lamhofer( 1912) a napfény okozta kápráztatás után chorioretinalis exsudatumot látott pigmentlerakodással a papilla alatt. * Hogy a régebbi autoroktól leirt neuritisek és atrophia nervi optici és más kórképek, tisztán napfény okozta kápráztatás hatásának tekinthetők-e, azt teljes biztonsággal megállapítani nem lehet.
