Szemészet, 1911 (48. évfolyam, 1-4. szám)
1911-04-02 / 1. szám
42 hogy a műtétnek oly arányú kedvező hatását, mint a milyenről az excisio feltétlen hívei tesznek említést, mi — sajnos — nem láttuk. Nem írhatjuk alá főleg azt, hogy 2 évi észlelési idő után az operáltak 44— 45%-a gyógyultnak mondható. Beteganyagunk arról tanúskodik, hogy az excisio az esetek jelentékeny részében alig javított a beteg helyzetén. Excisio előtt is időnkint kezeltetnie kellett magát, utána is; a műtét előtt is voltak pannusai, utána is vannak. Sőt azok, kiknél a kötőhártya a műtét folytán erősebben megrövidült — a kimetszés szélessége sohasem lépte át a megengedett 1 '/2 cm. maximalis határt — úgy látszik, általában véve gyakoribb és makacsabb pannusokat kapnak. Hogy a helyesen végzett kimetszés után közvetlenül, éppen úgy, miként az abrasio után is, javulás áll be, az kétségtelen. Ha a műtétet követőleg elég hosszú időn át folytatjuk a gyógyszeres kezelést, úgy rendszerint sikerül a conjunctivát és a corneát is eléggé rendbe hozni. A kezelés kimaradása után azonban néhány hét vagy hónap múlva újból előállhatnak az összes bajok: friss csomók a tarsus felett s az excisiónál épnek ítélt kötőhártyában, diffus beszűrődések és pannus. S ez utóbbi az főleg, a mi a kimetszések értékébe vetett hitemet megingatta. Mert radicalis gyógyulást én sem vártam a műtéttől, de azt reméltem, hogy a gyógyulást siettetni, illetve ennek kifejezőjeként a pannus képződésének eshetőségeit csökkenteni fogja. Tapasztalataink azonban arra vallanak, hogy az excisiót kiállott szemek épp úgy ki vannak téve a szaruhártyai szövődményeknek, mint a nem operáltak. A mi a kimetszés haszna mellett felhozott döntő érvet illeti, hogy az a trachoma gyógyulását gyorsítja, az elméletileg igaz lehet. Olyan kötőhártyai bántalommal szemben, a melynek természetes gyógyulása a szövet hegesedésében, zsugorodásában nyilvánul, éppen nem észszerűtlen az a feltevés, hogy azáltal, ha sikerül minden kórosat, tehát mindazt, a mi hosszú idő alatt magától is elforrad, kiirtani, akkor a kimetszéssel tulajdonképpen az egész folyamatot lényegesen megrövidítettük. De ha a gyakorlat szempontjából ítéljük meg a dolgot, akkor a kérdés egészen másként áll. Mert mikor lehetünk biztosak abban, hogy a kórosat teljesen eltávolítottuk, vagyis mikor várhatjuk azt, hogy a kötőhártya müleges megrövidítése után a trachomás folyamat terjedése s ezzel a további hegesedés nem fog bekövetkezni. Azt hiszem, ez csak a legfrissebb esetekben volna lehetséges. De éppen ezeknél a kimetszés még nem indikált. A régebbi esetekben, midőn már a tarsus is infiltrált, vastagodott, valami kóros szövet feltétlenül visszamarad, még akkor is, ha a conjunctiván ejtett metszés látszólag teljesen ép szövetben történt. Bizonyosan visszamarad a beteg porcz egy része, a melyet ugyancsak nem ép kötőhártya borít, de az épnek ítélt, meghagyott kötőhártyában is lehetnek s bizonyára vannak is oly elváltozások, a melyeket a műtét alkalmával még nem láthattunk. S mit szóljunk azon esetekhez, a melyekben pannus jelenléte mellett, illetve miatt végeztük az excisiót ? Hogyan lehet itt arra gondolni, hogy minden beteges elváltozást kiirtsunk! Hiszen ha egyéb nem, de a pannus visszamarad. S ha a tarsalis kötőhártyában benfoglaltatnak a betegség csírái, úgy bizonyára nem hiányoznak ezek a pannus szövetéből sem s így semmi sem szól ellene annak, hogy a trachomás csíroktól esetleg szépen megszabadított szemhéji kötőhártyát rövidesen a pannus fogja újból megfertőzhetni.
