Szemészet, 1911 (48. évfolyam, 1-4. szám)
1911-12-10 / 3-4. szám
124 ségéhez; a mely szerint hol egyik, hol másik móddal boldogulnak könnyebben. Miben áll ez a viszony? Az imént közölt néhány példából is látjuk (de a vizsgálatok egész sorozata is bizonyítja), hogy némely egyénnél (például itt a II. számúnál) minden módon azonos vagy kevéssé különböző eredményeket kapunk, másoknál ezek igen eltérők. Nem gondolhatunk mást, mint hogy ez az illetők értelmétől, ítélőképességétől függ, hiszen látásuk egyenlő élességű s koruk azonos. Minthogy a próbák abban különböznek, hogy némelyik a látott pont éles vagy elmosott voltának megkülönböztetését (a szórt körök észrevételét) kívánja, mások betűk olvasásával vagy nem olvasásával jelzik az alkalmazkodás pontos vagy pontatlan voltát, a minél a pontok összeszámlálása valamivel kényesebb feladat, ha azok elég finomak: belátható, hogy a fent említett egyéni tulajdonságoknak az eredményben nagy szerepe van. Olvasásban igen gyakorlott ember jóval a közelponton belül is olvas; tompa, figyelmetlen elméjű ember jóval azon belül is tisztán véli látni a már megnőtt, körré alakult Landolt-féle fénypontot; az élesen megfigyelő ember például 120 mm.-nél észreveszi a fénypont növekvését, de 105 mm.-ig közelíti és olvassa az I. számú nyomtatványt. Ebből az következik, hogy 1. ilyen vizsgálatokra csak a legértelmesebb egyéneket választhatjuk, 2. csak egyféle és lehetőleg kényes próbát alkalmazzunk, 3. ez a próba legczélszerűbben olyan lesz, mely az elmosódottság megjelenésének jelzését kívánja; a betűk olvasása nem elég finom s a pontok számlálása csak akkor elég finom próba, ha csekély szórt körök megjelenése már összefolyókká teszi azokat, tehát a pontok közötti tér keskenyebb a pontok átmérőjénél, ha azok igen sűrűn állanak. Még így sem lehet az éles látás nélkül való megszámlálást kizárni; például a pontcsoportok terjedelméből lehet a pontok számát kitalálni; aztán szabálytalanul csoportba állított pontok számlálása jó rájok igazítással is nehéz feladat. Az állandóan ajánlott Scheinet-féle kísérlet (a Porterfield, Stampfet stb. optometere) használata nehézségekkel járna, kiváltképpen szűkebb pupillájú egyéneknél; és azt gondolom, hogy nem lenne sikeresebb ott, hol a vizsgált egyén rossz megfigyelő. Ezért érdekes a Duane1 eszköze, mely kerek fénytelen fekete alapon kis fehér parallelogrammból áll, melyet keskeny, 03 mm. szélességű fekete csík szel ketté; mihelyt a reáigazítás (alkalmazkodással) nem pontos: a fehér felületek összefolynak. Sokáig próbálgattam, milyen tárgyakon vehető észre leggyorsabban a pontatlan látás, tehát a szembeli kép elmosottsága szóródás miatt s azt találtam, hogy erre vékony, 03—05 mm. széles, nem fényes tűk hegye legalkalmasabb, ha mögöttük, de tőlük kissé távol (hogy árnyékot a tűk rá ne vethessenek) fehér, fénytelen lap áll. A közelponton igen éles az alak, a tű hegye, de mihelyt közelebb jő, azonnal meglátható az elmosódás s egymás mögött (ferde sorban) álló tűk közül a 3—4 mm.-rel közelebb levők bizonyosan homályosan látszanak. Ezen az alapon remélem, hogy kizárhatom azt a latitude-öt, mely a szokásos próbáknál mintegy 12—15 mm.-re megy s hogy e tűkből szerkesztett kis készülékkel a szem valóságos (és nem látszólagos) közelpontját állapíthatom meg. Következő közleményemben erről is jelentést teszek. 1 Ophthalmic Record, 1909.
