Szemészet, 1908 (45. évfolyam, 1-4. szám)

1908-02-16 / 1. szám

42

egyébként művészi kivitelű ábrákon. Nem lehetetlen, hogy Axenfeld, noha a FrünJcel-féle eljárás is fel van említve az általa használt festési módok közt, ezen tinctiót nem méltatta különösen.

Egyébként Axenfeld sem tartja egész kizártnak, hogy az epitarsális szövetvastagodás a conjunctiva elváltozásaival egyidejűleg lép fel, de azért „a conjunctiva szövetsarjadzását mint önállót“ fogja fel és nem tekinti primaernek az epitarsális burjánzást. Ennek az eldöntése persze igen nehéz. Klinice is megfigyelt, újonnan képződött sarjaknak vizsgálta e tekintetben talán felvilágosítást nyújthat, de nem tudnám acceptálni azt az eredményt, a mely egyszerűen a kisebb sarjak szerkezetén épül fel, mert a sarjak kicsiny volta még nem jelenti okvetlenül a fiatalabb fejlődési stádiumot is. Hiszen a

nagy szemölcsök közé beékelve akárhányszor látunk kisebbb szemölcsöket,

a melyeken már nagy fokban hyalinos, sclerotizált kötegek vannak jelen. A szemzughoz közelebb levő szemölcsök pedig általában nem is szoktak oly nagyra nőni mint a közbülsők.

Egyik legfontosabb föladat volna tehát, a legkezdetibb stádiumokat a tarsussal összefüggésben vizsgálni, nemkülönben a látszólag vissza • fejlődött elváltozások mellett venni a tarsus állapotát szorgos vizsgálat alá. Ily készítményekhez jutni persze nem igen könnyű dolog. A mi

az előbbieket illeti, Axenfeld és Bupprecht azt állítják, hogy az általuk vizsgált eseteknél nem biztos, hogy azok fiatal sarjadzások voltak é? Az utóbbiakat illetőleg pedig azt tapasztalták, hogy télen az epithel visszafejlödési jelenségeket tüntet fel, az exrescentiák béltartalma a visszafejlődés

folyamán sejtszegényebb lesz, úgy hogy látszólag a kötőszövet szaporodott. Az epithel alatt az tivegszerü sclerotizálás feltűnőbb, és a sejtes elemek közt még mindig legnagyobb számmal a plasmasejtek és az epithelkötegek sejtjei szerepelnek. A ruganyos rostok semmiféle változást nem tüntetnek fel.

Mint látjuk, már eddig is vannak oly vizsgálatok, a melyek a visszafejlödési stádiumra vonatkoznak, természetes, hogy kiterjedtebb vizsgálatokra van szükség, a melyeknek azon szunyadozó lobjelenségekre is kell irányítva lenniök, a melyekből a legközelebbi kedvező alkalommal újabb efflorescentiák keletkeznek.

Hogy a lappangási idő alatt szintén vannak szövettanilag értékesíthető elváltozások jelen, azt teljes biztossággal fel lehet venni, mert hiszem a gyógyultnak tartott conjunctivitis vernalisnál még makroskopice is láthatók bizonyos eltérések, miként azt Axenfeld binoculáris lupéval konstatálta, úgy hogy még évek múlva sem válik a conjunctiva egész normálissá, hanem az epithel alatt Uvegszerű, fehéres réteg van jelen, tehát a szó szoros értelmében vett restitutio ad integrumról több éven keresztül nem lehet szó.

A limbuson levő sarjakat illetőleg, minthogy e téren nincsenek saját tapasztalataim, csupán megemlítendönek tartom, hogy úgy látszik itt is a kötőszövet elváltozása képezi a lényeget és nem az epithel sarjadzása, bár vannak szerzők, mint pl. Trantas, a ki az epithelszaporulatot item tarthatja másodlagosnak azon alapon, mert egy esetében csak epithelsarjadzás volt jelen parenchymamegbetegedés nélkül.

A mi a therapiát illeti, nem lévén az aetiolgia kellőleg tisztázva, ennek megfelelöleg a gyógykezelés sem válhatott czéltudatossá. Az eddigi eljárásokban oly határozatlanság észlelhető, hogy mostanáig azt lehet mondani, tehetetlenül állottunk ezen bajjal szemben. Azon különböző gyógyszerek, melyeket a szerzők említenek, ideig-óráig és rendesen csak tiinetileg hatnak. Bő tapasztalatokról ezen a téren nehéz beszélni és én a magam részéröl csak két