Szemészet, 1907 (44. évfolyam, 1-2. szám)
1907-06-23 / 2. szám
76 Előadások: 1. Fejér Gyula: Az újszülöttek veleszületett könytömlő-genyedésének kór- és gyógytanáról. T. E ! E tárgyról a magyar orvosok két év előtt tartott szegedi vándorgyűlésén már egyszer nyilatkoztam, de megragadom az alkalmat újra, hogy azóta is szerzett tapasztalataimról beszámoljak, először mert t. szaktársaim bizonyosan hozzá fognak járulni értékes adattal e ritkán előforduló és sokszor félreismert betegség kórképéhez, másodszor mert a jelenlegi vita tárgyát képező kérdés referátuma a felnőtteknek ugyanazon betegségéről szól és így felolvasásom annak mintegy függelékét, kiegészítését képezheti Magyar orvosi testületben e kérdés vita tárgyát még úgysem képezte, míg a franczia szemorvosok már három ízben 1891, 1898. és 1905-ben foglalkoztak e kérdéssel és a bécsi szemorvosi egyesület tagjai 1905. október havában cserélték ki egymás ellentétes nézeteiket a betegség kór- és gyógytanát illetőleg. Nem akarom a t. egyesület tagjait azzal untatni, hogy a betegség kórképét hosszadalmasan ecseteljem, csak azon momentumokat akarom kiemelni, melyek által a felnőttek ugyanazon betegségétől különbözik. A kórisme felismerése nagyon fontos a kezelés szempontjából, valószínűleg mindegyik szaktársam kezelése alá jutott olyan csecsemő, kinek conjunctivaját már azelőtt heteken, talán hónapokon keresztül mosogatták vagy ecsetelték és a genyedés mindannak daczára nem akart megszűnni. A betegség kórképe ugyanaz mint felnőtteknél, rendesen egyoldali, a geny leginkább a belső szemzug környékén gyülemlik össze, különösen sírásnál, a szemhéjak összeszorítása által mindig genycsomó jelenik meg az említett helyen; ha a gyermek a vizsgálat előtt véletlenül sírt, nyomás által genyet a tömlőből kiüríteni nem lehet. A conjunctiva belövelt ugyan, de sima és a gyakorlott orvosnak azonnal feltűnik a kötöhártya simasága és a bőséges genyes váladék közötti disharmonia, az egyoldalúság pedig azonnal a könytömlöre tereli figyelmünket. Nem szabad azonban egyszeri vizsgálattal megelégedni, mert — mint már említettem —- sokszor nyomással genyet kiüríteni nem lehet, legjobb tehát alvásából felkelteni a gyermeket és akkor vizsgálni. Vigyázni kell a helyre, hová nyomunk, mert a csecsemőnél könyen a tömlő mellé nyomhatunk és különösen vigyázni kell az alsó és felső csatornácskák szájadékára, mit csak úgy tehetünk meg, ha mindkét szemhéj orrfelöli részét a bulbustól kissé elhúzva a levegőben tartjuk, mikor a pontocskákon kiömlő geny azonnal feltűnik. A kórképhez tartozik még azon körülmény is, hogy a könytömlö nagyon ritkán tágul ki és lobosodik meg; bár egyik észlelt esetemben valóságos lobos dacryocystitis volt jelen. A gyermekkori könyfistulák — valószínűleg — ilyen elhanyagolt vagyis nem kellőkép kezelt dacryocystitisböl származnak. A mi a betegség kórtanát illeti, sokáig nem ismerték fel a lényegét és azt gondolták, hogy a csecsemők könytömlöblennorrhoeája a kötöhártya blennorrhoeájával összefügg és mindkét betegséget ugyanazon fertőző anyag okozza, Gritchett is azt állította, hogy „az újszülöttek blennorrhoeájánál nagyon sokszor könytömlögenyedés fordul elő“, Schirmer pedig 1877-ben hangsúlyozta, hogy ilyesmi csak véletlenségböl fordulhat elő. A betegség kortanával, embryologiai és bakteriológiai szempontokból a 90-es években kezdtek foglalkozni. Különösen kitűntek e- tekintetben a francziák. Chevallerau 1891-ben először hangoztatta, hogy az újszülöttek tömlögenyedése a könyutak átjárliatlanságán alapszik. Terson, Weiss
