Szemészet, 1907 (44. évfolyam, 1-2. szám)
1907-06-23 / 2. szám
113 a nagy természetben úton-útfélen jelentkezik, és melyet tán a művész ecsete, képzeletének kívánalma szerint még sokszorosít is. És míg a szemlélő egyfelől a színek szerfölötti sokaságában gyönyörködik és elmélkedésbe ejti a természet pazarsága, addig másfelől hitetlenül csóválja fejét, ha a természettudós világosítja fel öt, hogy ezek a színek, melyek a virágok gazdag színezésében, az ég finom árnyalatában, a festő vásznán elötiinedezö színharmóniákban megnyilvánulnak, ezek mind a természetnek vlex parsimoniae“ elvét hangsúlyozzák, mert mindnyájok néhány-alapszín combinatiojából varázsolhatok elő. Ezen ténynyel mintha nem egyeznék teljesen meg az, hogy a színek physikai elemzése útján azon eredményre jutunk, hogy a színek véges sokaságot képeznek s pedig úgy tapasztalati, mint elméleti szempontból. (Bővebben tárgyaltatott.) A hangérzetek ezzel szemben bár tapasztalatilag végesek, elméletileg azonban végtelenek, mert a hangérzet határán túl (másodperczenkénti 100,000 rezgés) a rezgési szám változásával a priori folytatólagosan kellene a hang magasságának, a hang qualitásának változnia. Míg a hangérzetek körében a parallelismus teljesen keresztülvihető, addig a színérzeteknél ezen megfeleltetés csak bizonyos szűk határon belül áll fenn. Ezen két érzetkor különbözőségét élénken feltünteti a geometriai ábrázolás. Ugyanis, ha a színérzetek sokaságát geometriailag akarjuk illustrálni, akkor csakis egy zárt görbe vonalat, vagyis egy geometriai alakot kapunk, a különböző feltevések szerint egy négyszöget, egy háromszöget, vagy kört sőt egy gömböt. Ezzel szemben a hangérzetqualitások graphikailag véleményem szerint csakis egy egyenes vonallal fejezhetők ki, a miből következik, hogy ez egy végtelen sokaság térbeli kifejezése. A színeknél azonban nincsen meg a szigorú parallelismus, mert míg a rezgési számok a pirostól a violettig folytatólagosan növekednek és úgy azon túl, mint azon alól a láthatlanban elvesznek, addig a functiojukat képező színqualitá8ok eleinte mindinkább különböznek egymástól, hogy végül egymáshoz qualitásukban közeledjenek. A violettben a piros árnyalatot élénken észreveszszük és ép a violett és a tiszta piros vegyülékéböl keletkezik a nem spectrális purpur, mely az összekötő kapcsot képezi a spectrum két végső tagja között. Tehát a színérzet egy véges sokaságot képez, mely magába visszatér. Newton 1672-ben a prismatikusan felbontott fény színeiben 7 alapszínt vélt felfedezni, a mely minden tudományos alapot mellőző felosztás még napjainkban is bizonyos rejtélyes conservativismus folytán a physikai tankönyvekben megmaradt. Ha Newton a szivárvány, a legelső és legtermé szetesebb napspectrum színei között az indigó és ibolyakéknek külön helyet ad, ezt bizonyára azért tette, mert a prismatikus színkép kék vége viszonyítva a színkép sárga és sárgászöld részéhez igen nagy, oly annyira, hogy a szivárványnál néha csak a pirosat, zöldet, kéket és violettet különböztethetjük meg. Ha Neioton egy interferentiális színképet látott volna, melynél a színek terjedelme egyesegyedül csak a hullámhossztól és nem egyszersmind a törést okozó médiumtól függ, melynél tehát a violett vég aránylag keskeny, akkor bizonyára más felosztást választott volna. Goethe1 Newton fényelméletének leghevesebb ellensége, nem elégedett meg a színek ezen teljesen önkényes felosztásával, hanem elméleti és psychologiai szempontból négy alapszínt vett fel. Szerinte két tiszta szín vau, melynek egyike a fényből válik ki s ez a sárga, a másika, mely a homály 1 Goethe, Zur Farbenlehre. 8
