Szemészet, 1905 (42. évfolyam, 1-5. szám)
1905-10-05 / 3-4. szám
388 kik vidéki központokban tanácscsal, támogatással lássák el a gyakorló orvosokat, kik szükségtelenné tegyék a betegeknek a fővárosba tódulását, kik a legnagyobb operálások végrehajtására is kellő képzettséggel rendelkeznek. Az egyetemek tanársegédi intézménye az ilyen specialista képzéséről gondoskodik, de sikeres működésűk elkerülhetetlen feltétele, hogy kórházi osztálylyal rendelkezzenek. Nagyatyám már 70 év előtt felismerte, hogy vidéki szemkórházak a szembajosok égető szükségletét alkotják s a maga szerény anyagi eszközeivel meg is alkotta a nagyváradi szegény vakok gyógyintézetét — a mint ö azt nevezte, melynek szabályzatában az első két pont így szólt : „1. §. Az intézetnek czélja: a szegényebb sorsú szembetegeknek jó alkalmatosságot nyújtani a biztos és költségnélküli gyógyításra és így e szerencsétleneket a szembántalmakban különösen veszedelmes kontárkodástól és úgynevezett tudós asszonyoktól megmenteni. 2. §. Minden szegény szembeteg, akárhonnét jön, kivétel nélkül ez intézetben lehetőségig segélyt nyer, külföldi úgy mint a hazai, a szegény czigány úgy, mint a szegény nemes ember.“ Megelőzve a külföldet, a kultúra és humanismus szolgálatában álló virágzó intézményt alkotott, mely 70 éves fennállása után a biharmegyei közkórház egy osztályává alakult. Ezen példára több vidéki szemkórház felállítását tervezték, sajnos a dolog a tervezésnél maradt. Állami eszközökkel a trachoma kórházakon kiviil csak a brassói szemgyógyintézet s a pozsonyi állami kórház szemosztálya tartatik fenn, míg a hódmezővásárhelyi mintaszerű szemkórház városi intézmény, melynek létesítése Imre József hervadhatatlan nagy érdeme. Ma már ismeretes az előző belügyi kormányok által elfogadott azon Programm, hogy két szemkórházat épít s három közkórházi szemészeti osztály keletkezését elösegíli. Ha a politikai viszonyok válságossá nem válnak s meg nem bénítanak minden alkotó tevékenységet, ma már a Tisza partján állana az állami szemkórház, melynek hivatása, hogy a tudomány, az oktatás s mindenekfölött a gyógyítás virágzó, büszke otthona legyen. Reméljük, hogy a mit ez év tönkretett, azt a jövő mielőbb gazdagon kipótolja. A vakságot az állam s a társadalom czéltudatos munkásságával ritkábbá tehetjük, de teljesen nem irthatjuk ki. Nemcsak a meg nem előzhető vakságokok, hanem még az elháríthatok egy része is emberi gyarlóságunknál fogva állandó szerepet játszik. Ezekkel a szerencsétlenekkel szemben nem lehetünk közönyösek. A kultúra mértéke azon gondosság, melylyel az ország vakjaival törődik. A Németbirodalomban 34 vakintézet, Francziaországban 2i>, Ausztriában 9 áll fenn. Németországban 3000 tanulókorban levő vak közül 2500 nyerhet elhelyezést, Ausztriában 2000 közül 600, nálunk 1500-ból 150. A felnőtt vakok számára alig néhány éve vannak foglalkoztató műhelyeink, melyek a társadalom sokkalta melegebb pártolására érdemesek, mint abban jelenleg részesülnek. Pedig a ki egyszer meglátogat ilyen intézetet, annak nemcsak emlékezetébe, lianem szívébe is vésődik a látott munkásság. Ajánlom önöknek, hogy szánjanak egy órát ez intézetek megtekintésére. A vakok országos nevelő intézete a Király-utczai kezdetleges és czélszerütlen épületből a Hungária-úti hatalmas telepre költözött. Fényűzés nélkül, de az oktatás és közegészség minden követelésének megfelelően 135 vak gyermek nyer elhelyezést, vele kapcsolatban a vakokat gyámoiító országos egyesület műhelye van, melyben 110 felnőtt vak dolgozik s 67 teljes ellátást kap.
