Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-01-31 / 1. szám
56 igen képzelhető, hogy a 13 év óta folyvást emelkedő forgalom valaha annyira megcsappanjon, hogy miatta az intézet fennállása pénzügyileg kétessé váljon. De nem volt ily derült a kilátás akkor, mikor az építkezésnek aránylag igen szegényes, de mégis bizonytalannak látszó vállalatához fogtunk. Minden reménykedésem mellett is aggódtam azon, hogy a forgalom a megszaporodott kiadások arányban fog-e emelkedni ? Ez okból gondoltam tanácsosnak, hogy első osztályú, tehát vagyonosabb betegeket is vegyek fel s ezek számára 3 kis szobát szereljek fel jobbacska bútorokkal. Úgy gondoltam, hogy vidéki wíw/áw-betegeimet ott helyezem el s nem szállodában (mint addig többnyire) s ezzel szaporítom a szemkórház bevételét. Ilyen módon jutott az én magánérdekem bizonyos kapcsolatba vagy érintkezésbe a szemkórház érdekével. Az építésnek ily, nyíltan kifejezett czélzattal való tervezetét a törvényhatósági közgyűlés elfogadta s a beliigyministerium jóváhagyta. Minthogy nem létezik olyan törvény, mely ellenkezőt rendelne, nyugodt voltam a felöl, hogy mindenik félnek (az intézetnek, a betegeknek és nekem) csak haszna van ebből az intézkedésből. Két éven át a szemkórházban helyeztem el azon magánbetegeimet, kiknek erre szükségük volt s kik az intézetnek megfizették a napi 3 korona ápolási díjat s nekem is a szokott csekély műtéti díjat a törvényben biztosított szabad és közös megállapodás szerint. Az 1899. és 1900. években (decz. 2-ig) ily módon a szemkórházban volt első osztályú betegek száma 31 + 19 — 50; a rajtok végzett műtétek száma : 20 + 14 = 34; az ápolási napjaik száma: 480 + 340 = 826; a tőlök bevett díjaknak a szemkórház pénztárába befolyt összege = 1239 frt. Ugyanazon idő alatt a többi (II. oszt.) betegektől, bármily vagyonosak lettek légyen, én fizetést nem vettem és nem kaptam. Ez a — talán nem szokásos, de nyílt, igazságos és czélszerü — rendszer azonban nem tarthatott sokáig; mint az Országos Orvos-Szövetség lapjában írott egy czikkemben (a kórházaknak vagyonos betegekről való kihasználásáról írva) elmondtam volt a szemkórház részére készített alapszabályok tárgyalása alkalmával a belügyministerium nem hagyta jóvá az általam szabályzatba foglalt eljárást s én azóta vagyonos vidéki betegeimet egy vállalkozó ápolónőtől tartott házban helyezem el. Mint a forgalom adatai mutatják, nem vallotta kárát e változásnak a szemkórház: hiszen mindig tele van. De kárát vallhattam volna (s vallottam volna bizonyosan régebben) én magam. Nem sorolom el azon okokat, melyek miatt a rendelkező hatóságnak nagyon vigyázniok kell, hogy egy jó munkát végző kórház kárt ne okozzon orvosának. De röviden, a vidékre települő szakorvosok érdekében, most is fel kell említenem, hogy a mi vidéki viszonyaink közt még nagyobb mértékben vouja el a vagyonos betegeket a kórház, főleg operativ szakokban, az orvostól, mint a fővárosban. És mivel az ügyvédtől, asztalostól, kereskedőtől nem irigylik a jövedelmet és jólétet, de az orvostól igen: ennek minden lépését, mely törvényes jogának, a vagyonosak díjért való gyógyításának, tehát saját jogos érdekének némi biztosítására irányul, a kapzsiság és zsarolás színében tüntetik fel mindenütt az ismert színvonalú helyi lapok, a halósági közegek, stb. Ily irányú rágalmaktól nem mentett meg engem az a körülmény, hogy szemorvosi munkámat a legnagyobb önzetlenséggel pazaroltam s önfenntartásomra mai napig is kénytelen vagyok általános gyakorlatot folytatni. Es mégsem azt kiáltom : óvakodjatok a vidéki praxistól! Hanem azt : ki-ki vigyázzon saját érdekére s ne csináljon munkája oktalan feláldozásával nyilvános kórházat, hanem magánvállalatot, melyben annyi jót s ingyen
