Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-01-31 / 1. szám
41 szaporítását tette szükségessé és a városi tanács, kérésem, sőt előleges tudomásom nélkül, 1889. év elején javaslatot tett a türvényliat. biz. közgyűlésen arra nézve, hogy a kórház összes betegeinek addig ÖO kr.-ra menő ápolási díja 10 kr.-ral emeltessék és a szaporulat a szemosztály fentartására fordíttassék. A közgyűlést ezt 15. sz. a. határozatában elfogadta, a beliigyministerium 11,545. sz. leiratával engedélyezte 3 évre. Ezen az alapon, vagyis a szem-osztály érdekében engedélyezett s évi 1000 forintnál többre menő bevétel-szaporulatból, az illető év elejétől számított 3 évre részemre is fizetést adott a város, évi 500 frtot, egy külön ápolónőt alkalmazott s a felszereléseket is javítottuk; tehát a város saját jövedelméből a szem-osztályra nem kellett költeni semmit sem. A szemészeti osztály, mely forgalmának növekedésében a további fennállás anyagi biztosítékát is valószínűvé tette, mindadig nem volt járó betegek kezelésével összekötve, mert a kórház a városon kiviil, igen távol fekszik a forgalom fő útjaitól. Mikor nekem díjazást adtak, kötelességemnek tartottam lépéseket tenni az iránt, hogy az új intézményt, főleg a trachomások nem csekély számára gondolva, ambulatoriummal is kiegészítsük. Több rendbeli előterjesztésem után úgy az egészségügyi bizottság, mint a városi tanács belátta ennek szükségét, sőt a trachomások számára nyilvános rendelések tartását a belügyministerium 1890. évi májusban kelt 24,875. sz. leiratban egyenesen elrendelte. Mivel az ily nyilvános rendelés czéljára helyiségről kellett gondoskodni, a városi tanács kibérelt évi 500 forintért egy meglehetősen rozoga egyemeletes épületet, melyben földszint 3, emeleten 4 szoba volt; a bérösszeget természetesen a „szemkórházi“ bevétel fedezte; nem mondhatom, hogy a „szemkórházi pénztár“, mert éveken át kelett küzdenem, míg végre szétválasztották az új, különvált intézet pénztárát az anyaintézetétöl, az általános kórházétól. 1891. január második felében költöztem be a város belsejében lévő bérházba, melynek összes helyiségeit (az udvarban levő, botrányosan alacsony és nedves melléképülettel, mely az egyetlen ápolónő családjának lakásául, konyhául és kamrául szolgált) csak azon év májusában foglalhattam el. Ebben a szűk helyiségben 30 ágyat helyeztek el. Nagy zsúfoltság uralkodott ott, alig lehetett nemök szerint különválasztani a betegeket, bajok szerint épen nem. A földszinti egyik, kétablakos szoba volt a rendelő, vizsgáló és kezelő helyiség, itt történt naponként a járóbetegek fogadása is. Első években kettőnkre : rám és a sok jóakaratot és tanulékonyságot bizonyító ápolónőre nehezedett minden baj, éjjeli-nappali ápolásbeli teendő. Minden szegényes és ezélszerütlen volt; ambulánsaink egy kis füthetetlen, délre néző, üveges folyosón dideregtek télen és izzadtak nyáron ; bútoraink olcsók, durvák voltak, mind a leghitványabban munkált festett fából (az ágyak is), műszereink gyérek; operálások az egyik (a legkisebb) betegszobában történtek, egy áldott jó és kiválóan iskolázott sebész kartársam (boldogult Dienes Kálmán dr.) assistálásával; összes szobáinkban alig voltak meg a tisztaság legelemibb feltételei. De a sors nekem ezt a házai jelölte ki arra, hogy benne a jobbat, a munka kedvezőbb feltételeit és viszonyait megszolgáljam és kiérdemeljem. Lépésről lépésre, nagy makacssággal és kötelességérzettel sikerült a helyzetet javítani. Az első javulás második ápolónő alkalmazása volt, mert csakhamar kiderült, hogy az ápolási dijakból ennek fizetése nagyon kitelik. Az öregebb ápolónő, ki addig maga végezte (nem egyszer!) 3—4 operált hályog08 s talán ugyannyi genyedö kötöhártyagyuladásos beteg éjjeli-nappal i
