Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-10-30 / 4. szám
igazít bennünket, t. i. a fibrillumok sötétebb színben mutatkoznak, mint a Müller-szövet rostjai. Talán nem elvetendő érv gyanánt szolgál a belső plexusnak rétegzettsége sem, a mely a retina harántmetszetein igen jól konstatálható. Körülbelül 5—6 ily alréteg van jelen, a mi azáltal jön létre, hogy egyrészt a ganglionsejtek, másrészt a bipoláris és a amakrin-sejtek különböző magasságban dicliotomizálnak és ott, hol a vastagabb végágak alakulnak ki, ott rétegszerüség jelentkezik, míg a rétegek közti területet a finomabb végágak töltik ki. Ezen kép mindenesetre inkább illeszthető be az eddig uralkodó contactus tanába, mint a continüitás egyelőre inkább hypothetikus tételeibe. Az idegrostréteg egyes idegfonalai a legexactabb tisztasággal láthatók, úgy hogy pontosan meg is számlálhatok. A ló retinájában az idegrostok, melyeknek összeszedödése a ganglion-sejtek neurofibrillumaiból elég világosan látható, hullámos lefutásúak és pamatökat képeznek, a melyek egymással idegrostokat váltanak ki. Bielschowsky igen jól hasonlítja a plexus brachialishoz. Az idegkötegek közé itt-ott egy ganglionsejt nyomul be. Egy igen fontos leletre kívánok kiterjeszkedni, a melyet egy kutya retináján volt alkalmam tanulmányozhatni. Egy készítményen t. i. sikerült a retina vitrális legbelsőbb rétegeit lapszerint leszakítanom, a mi által az idegrostréteg egyes rostjai igen hosszú, több látótenyérnyi úton isolálva juthattak vizsgálat alá. Több elég vastag idegrost helyenként majdnem szabályos távolságokban orsóalakú tágulatokat, duzzanatokat mutat. Ezek már ezelőtt is ismeretesek voltak és a legtöbb szerző műtermékeknek tartja őket és részben a neuroplasmának e helyütt való összegyülemléséböl, részben az idegfonal burkának megrepedéséböl és a belső tartalom szétterüléséből magyarázzák. A közlendőkre nézve ez teljesen közömbös, mert nem ezen orsóalakú duzzanatok jelenlétére kívánom a figyelmet fordítani, hanem arra a körülményre, hogy ezen képletekben a neurotíbrillumok igen szépen kimutathatók és egy ugyanazon idegrost egyes duzzanatai, a mennyire ez megállapítható, egyenlő számú fibrillumokat tartalmaznak. Megnehezíti olykor a fibrillumok számának meghatározását az, hogy ezen orsók oldalt fordulhatnak és nem kapunk róluk teljes képet. A lényeg az, hogy ilyetén a fibrillumok az idegrostréteg egyes rostjaiban mint önálló, egy közös hüvelybe zárt fbrillwnegyedek vannak jelen. Miként már e dolgozatom elején említém, Max Schnitze volt az első, kinek sikerült az idegfonalban neurofibrillumokat kimutatni. Chromsókkal fixált és jodserummat vagy osmiumsavval kezelt készítményein úgy velős, mint velötlen idegrostokban, illetőleg tengelyfonalakban határozott csíkoltságot látott és annak bebizonyítására, hogy az. nem csupán fénytöréses jelenség, az idegrostokat végeiken úgy szétszedte, hogy azok fibrillumecsetekre bomlottak fel. Daczára, hogy Kupfer is konstatálta a tengelyfonal fibrilláris szerkezetét, ez sem volt képes a közfigyelmet a fibrillumokra terelni. Az idegfonalban finom fibrillumokat és interfibrilláris anyagot Dogiélnek is sikerült megkülönböztetni vitális methylenkék-festéssel, azonban a fibrillumok közt interfibrilláris anyag alig van és így annyira összefolyik a kép, hagy az idegrost homogen kinézésű és csupán a sejtből való eredés helyén látható rajtuk a fibrilláris szerkezet. Az impraegnatiós methodusokkal is csupán a varicosus helyeken sikerült fibrillumokat kimutatnom az idegrostokban. A neurontan ellen, melyet Waldeyer 1891-ben állított fel, a neurofibrillumok felfedezésével oly fegyver birtokába véltek egyes kutatók jutni, a melylyel azt alapjában megdönthetik.
