Szemészet, 1900 (37. évfolyam, 1-6. szám)

1900-03-25 / 2. szám

1900. 2. sz.

ORVOSI HETILAP — SZEMÉSZE T

37

szalaggal van ellátva, mely ismét egy gyüríí segélyével a szemtükörrel kapcsolható össze.

Barkan tanár ajánlatára a Zeiss czég egy áj binocularis stereoscopikus cornea mikroskopot hozott forgalomba. Szerkezetére nézve az egész nem más, mint egy Greenough és Braus- Drtiner-féle stereoskopikus praeparaló mikroskop. A legerősebb objectiv és oculárral 28 mm. távolságról 63-szoros nagyítás érhető el vele.

Weiss az általa a heidelbergi congressuson bemutatott celluloid szemüvegeket ajánlja. Különböző színekben készülve jól használhatók kettős képek vizsgálatánál és kancsalok látóterének felvételénél.

Nagel a színvakságról értekezik. Értekézésében a Kries által ajánlott elnevezéseket használja és pedig protanopia-t a vörös, deuteranopia-t a zöld és tritanopia-t az ibolya színvakságra. Beszél továbbá a Holmgren, Stilling, Pflüger, Daae-féle próbákról, melyek között szerinte legtöbbet a Holmgren-féle pamutmethodus ér. Végül két általa felfedezett methodust ajánl. Az egyik eszköz egy Auer-féle égőből áll, melynek fénye egy tejüveg és két félköralakú kivágáson át halad. Ezen két kivágás mögé színes üvegek applikálhatok, azonkívül a fény intensitása is szabályozható. Szerinte ezen eszközzel a színvakság 12 1 perez alatt biztosan meghatározható. Nagelnak másik módszere abban áll, hogy az általa szerkesztett táblákon, melyeken gytirűalakú színes foltok vannak, a vizsgálandó egyén egyrészt megmutatja a vörös foltokat, másrészt az egymáshoz hasonlókat.

Kröger egy új eljárást ajánl a simulánsok leleplezésére. 0 3 a Snellen-féle táblákhoz hasonló táblát szerkesztett, melyeken az egymásnak megfelelő sorokban levő betiik successive kisebbednek. Az egyén, ki elé egy-két napi időközökben helyezzük a táblákat, mindig ugyanannyi sort fog olvasni, a mivel azonban kisebbek lévén a betiik, mindig nagyobb látásélességről tesz tanúságot. (Zeitschrift für Augenh. 1900. 1.) Török Ervin dr.

A látóidegfó' megbetegedéseiről a sklerosis multiplex korai stádiumában Bruns dr. és Stölting dr.-tól. A sklerosis multiplexnél lefolyó látoidegfö megbetegedések rendkívül változó képet mutatnak. A megbetegedés néha hirtelen lép fel s gyorsan emelkedik a legmagasabb fokig, máskor ellenben csak nagyon lassan jelentkezik. Rendszerint csak az egyik szemet éri, ritkán a kettőt egyszerre. Gyakori az, hogy előbb az egyik szem betegedik meg, s csak később, ha az első már lényegesen javult, támadhatik meg a másik is. Szemtükrileg a kép vagy egy papillitis, vagy egy neuritis retrobulbarishez hasonlít, mindakettőböl azonban később egy diífus vagy partialis opticus atrophia fejlődik ki.

A látás élesség, mely kezdetben nagy fokban leszállított, gyorsan javul sokszor a teljes visusig. Scotomák és pedig centrálisak, peripherikusak, absolutak és relativák elég gyakoriak, később azonban rendszerint teljesen eltűnnek. Jellemző végül az, hogy a papillán látható atrophikus jelenségek, nagyon gyakran fordított viszonyban állanak a látás élességgel, a mennyiben kifejezett atrophia mellett csak kis fokban leszállított visust és viszont normálisnak látszó papilla mellett súlyos amblyopiákat találunk. Szerzők 13 általuk észlelt esetet közölnek, s egyszersmind megemlítik, hogy 70, általuk sklerosis multiplexnek diagnostizált, eset közül 21-ben (30°/o) találtak látóidegmegbetegedést. A megbetegedés az esetek nagyobb számában papillitis, s csak a kisebb számban neuritis retrobulbaris képét mutatta. Az idő, mely ezen és a typikus sklerosis symptomák között eltelt 3—12 év között ingadozott. Végezetül pedig arra az eredményre jutnak, hogy a sklerosis multiplex diagnosisa biztosra vehető akkor, ha egy betegnél a végtagok spastikus paresise van jelen, melyet hosszabb idővel előbb látóidegmegbetegedés előzött meg. (Zeitschrift für Augenh. 1900. 1—2.) Török Ervin dr.

Dissociált szemizombénulások. E czím alatt megirt czikkében Künn, bécsi magántanár, külön választja azon bénulásokat, melyeknél az ép izmok associált mozgásai változást nem szenvednek, azon bénulásoktól, melyeknél az egyébként épen maradt többi izmok associatiójában zavar mutatkozik. Ezek megjelölésére a „dissociált bénulások“ nevet ajánlja. A dissociatio lényege az, hogy az egyik szem oly mozgásokat ir le, melyekben a másik nem participál annak daczára, hogy — a bénulástól eltekintve — arra képes volna. Künn összefüggést keres és talál is a jelzett bénulások és a tabes között, a melynek kórisméje az általa leirt 6 eset közül 4-ben bizonyos, az ötödiknél pedig tabes paralysis van jelen s a hatodiknál, ha nem biztos, de legalább is valószínűnek látszik a tabes jelenléte. (Beiträge zur Augenheilkunde 1899. 41.) Bradách Emil dr.

VEGYESEK.

— A trachoma ügye a közéletben ismét alaposabb megvitatás tárgyát képezi. A képviselőház folyó évi február hó 17-dikén tartott ülésében Major Ferencz dr. a közegészségügy egész területét befoglaló beszédet mondott, melynek folyamán a trachomáról következőkép nyilatkozott:

„Ezek után áttérek egy másik fontos közegészségügyi kérdésre és ez a trachoma ügye. Ez a betegség évről évre óriási növekedést mutat. 1892-ben volt az országban 18,042 trachomas beteg. A gyanúsak száma volt 12,106. Már 1894-ben volt 24,228 beteg és gyanús 7315, 1896-ban 27,672 beteg, gyanús 7935 ; 1898-ban volt valódi trachomás 30,797 és gyanús 6945. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a trachoma ellen nem történik intézkedés, hisz van trachomafelügyelö; az végig járja az országot, vannak trachoma-kórházak is és az egyes körorvosok is meg vannak bizva, hogy a trachomásokat kezeljék. Nagyon sok történt tehát e téren, de az a baj, hogy nincsen meg az, a minek meg kellene lenni és azért nincs módunkban, hogy a betegek létszámát apaszszuk. A ki évek hosszú során át a közigazgatás szolgálatában álltam, meg fogom rajzolni a praktikus megoldást.

Mi kell ahhoz, hogy a trachoma megszűnjék ? Először is bizalom kell a népben azon intézkedések iránt, melynek alá kell, hogy magát vesse. A másik az, hogy igazi szakértőknek kell állmok a nép rendelkezésére ; harmadszor kell, hogy kellő számban legyenek kórházak, hol azok kezelhetők, kik feltétlen kórházi kezelést igényelnek; továbbá kell, hogy egyöntetű, körültekintő legyen a trachoma elleni védekezés és ezen czél elérésére az első lépés az, hogy mindazon szakértőket, kik ezen a téren munkálkodtak, összehívjuk egy enquétre, hol mindenki előadja tapasztalatait nemcsak a gyógykezelésre és annak eredményére, hanem azon apróbb körülményekre nézve is, melyek a gyógykezelés sikerét meghiúsítják. A mai intézkedés már csak azért sem tökéletes, mert egy és ugyanazon egyén, bármily elismert szakférfiú is legyen e téren, egy személyben a panaszos, a panaszhallgató, az ítélkező, a tanító, az aktaelintéző, egy szóval minden. Már pedig ilyen fontos intézménynél határozottan kell, hogy a szakembereknek egész sorozata álljon rendelkezésünkre. A belügyi kormányzatnak azon intézkedése, hogy felvesz szigorló orvosokat és azokat két-három heti cursus után alkalmazza, nem tartom megfelelőnek. Hiszen, ha nem igazi szakemberek keze nyál ahhoz, akkor a gyógykezelés maga veszedelmesebb, mint a betegség. Lehetséges-e, a mint az ma legnagyobb részben dívik, hogy egy körorvos, a ki ezer teendővel van elfoglalva és ki sok községében még körorvosi teendőit sem győzi, megbizatik 200—400 trachomás beteg kezelésével ? Ezen betegséghez nagyfokú szakértelem kellene, mert nem mindegy, hogy ezen betegség melyik stádiumában minő kezelést alkalmazunk. A létező kórházak sem elégségesek, hiszen lehetetlen, hogy a kórházak, a melyekből hat van 126 ágygyal, 30,000-nél több trachomás betegeknek elégségesek legyenek, a mikor a , trachomás betegeknek majdnem tiz százaléka igényel kórházi kezelést. Én részemről azt merem javaslatba hozni, hogy a nép bizalmának helyreállítása végett, a mely már nagyon megingott olyan vidékeken, a hol a trachoma igen elterjedt, szemkórházakat kellene felállítani, hogy azok a szembetegek, a kik operatio útján, pl. hályognál és más betegségeknél egész biztossággal kezelhetők és szemük világát visszanyerhetik, biztassák a többit arra, hogy bizalommal menjenek be a kórházba. Ha ilyen szemkórházakat állítunk fel és oda szakembereket küldünk, akkor a trachoma-betegeknek egész serege fog tódulni bizalommal a kórházba, holott most retteg a kórházba való bemeneteltől. De másrészt lehetséges az, hogy 4 —5 községből a trachomás betegeket berendelik bizonyos napokon egy központba, tél idején, úgy hogy jó részük nem is mehet be. Vájjon czélszerű dolog-e összecsőditeni trachomás betegeket a tizedik faluból egy helyre ? Szükséges, hogy a községben legyen egy ambulans szoba, a hol minden héten szükség szerint az orvos megjelenik a szembetegek kezelésére, s ott neki minden kéznél van és így feladatát teljes precizitással végezheti.“

Széli Kálmán a belügyministerium vezetésével megbízott miniszterelnök Major Ferencznek a trachomáról szóló észrevételeire a következőkben válaszolt: „Én is azt tartom, hogy mindent el kell követni, a mi lehetséges, a trachoma, ezen igen veszedelmes, ezen igen makacs, igen kellemetlen ragályos betegség meggátlására. Én körülbelül elvileg egyetértek azzal, a mit a t. képviselő úr mondott, hogy jó lesz ez ügyet komolyan és anquéteszerüen vizsgálat tárgyává tenni: azzal is egyetértek, hogy egy sanatorium felállítására is kell törekedni — ez volt a másik; —- azzal is, a mit harmadsorban mondott, hogy szakemberekkel kell a kérdést kezeltetni. S ott, a hol a községek nem bírják, államivá kell tenni a kezelést. Erre vonatkozólag természetesen a lehetőség határain belül azt az álláspontot foglaltam el, hog}% a hol a községek nem birják vagy tál lennének terhelve, — mert ez egy lokális baj, a mely azonban nagy terjedelmet ölthet, a sűrű forgalom által előidézett érintkezés folytán, különösen az újonezok behívása teszi lehe-