Szemészet, 1899 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1899-03-26 / 2. szám
1899. 2. sz. 33 ORVOSI HETILAP —SZEMÉSZET Ez a művelet különböző sikerű a baj természete, tehát fennállásának tartama szerint nem egyformán jól végezhető feszesebb és lazább, kisebb és nagyobb szempillán, sőt némi nehézségeket okoz a kötőhártya alsó felén, épen azért, mert ez nehezebben feszíthető meg. Ha azt mondjuk, hogy a kaparásra legalkalmasabbak az olyan esetek, melyeknél a régi trachoma fészkei puha, kocsonyás tömegből állanak s aránylag vékony és már sima kötőhártyában fekszenek, erre azt a megjegyzést lehet tenni, hogy hiszen ez az állapot a baj fejlődésének legutolsó stádiuma, nem nagy haszon, ha gyorsan végezünk is vele. De én erre azt felelem, hogy még az ilyen állapot is évekig recidiváló izgalmakat okozhat s akkor gyógyul meg, ha a kocsonyás tömegek alapja, a subconjunctivalis sejtszövet is megszabadul a fertőzéstől, a mi csak igen hosszú idő alatt merül ki. A kaparás megtisztítja magát ezt az alapot is. A legpuhább tömegek eltávolítása után is látok igen sokszor görcsös, kemény kiemelkedéseket (pl. a tarsus szélén vagy más helyen, a kaparástól okozott hiány alapján), melyeket csak hosszasabb kaparás, sőt néha ez sem tud elsimítani. Ezekhez nem fér hozzá a kisajtoló eszköz, csak a kaparó vagy az utána alkal mázott galvanokauter. Legtöbb esetben simára lehet kaparni a szemhéji kötőhártyát, ha rajta a trachoma-csomók kezdetét jelző, apró, mákszemnyi sárga foltok láthatók; ezek ritkán ülnek oly mélyen, hogy eltávolíthatók nem volnának. Rählmann (i. m. 33. 1.) azt mondja, hogy ezek „nem préselhetők ki“, mert hiszen tokjuk nincsen is, hanem a nyálkahártyának integráló részét teszik. Ezek azonban nem mindig „initialis foltok“, hanem valósággal ellágyult, kis terjedelmű trachoma-csomók, melyek igen könnyen lesodorhatok. Én is azt tapasztalom, a mit Rählmann mond, hogy a friss, bár kiemelkedő csomók kisajtolásra nem valók, galvanokauterrel sem kezelhetők az egész hártya túlságos felizgatása nélkül; velők szemben részint felszines kaparás, tehát vérbocsátás, részint a gyuladást mérséklő, nem izgató s a felszívódást nagyon gyorsító szer (az argentamin) van helyén. A felső szemhéj kötőhártyáján levő follicularis és nem papillaris jellegű rögösségek mindig kényelmesebben és tökéletesebben takaríthatok le vakarással, mint a mángorlóval. Teljességgel nem mondhatom el ugyanezt a papillaris túltengésről. Ez alig enged a mángorlásnak s nem sokkal többet a kaparásnak. Oly szilárd, makacs, ellenálló képződmények ezek, hogy velők még a galvanokauter is nehezen bir; lehet az ily szemölcsös kötőhártyát kaparni perczekig, mángorolni nagy erőfeszítéssel, megsütögetni 20—30 ponton egyszerre — a beavatkozást követő izgatottság lecsillapodása után a helyzet nagyon keveset javult. Ez állapot ellen erős masszálással (mely czélra nekem 2 mm. vastagságú, nyeles, fogazott, gördülő hengerem van), vegyi szerekkel — s az idő segítségével boldogulhatunk. Ez az utóbbi tényező sok komponensből áll, melyek közt legfőbb a kötőhártya felszínének állandó fertőtlenítése, a szem helyes tisztogatásának állandó gyakorlása. Nem könnyű feladat a kötőhártya alsó felének, tehát főleg az alsó hajlásnak („átmeneti redő“) sikeres mechanikus kezelése, sem a kaparás, sem a mángorlás. A mángorló hengerei, még a legvékonyabbak is, nehezen fogják körül a nagyon laza hártyában ülő csomók egy-egy sorát, nem gördülnek könnyen a megfogott redő felett s e miatt felemelik azt, rongyokra tépik s azután legtöbbször mégis benne hagyják a kisajtolandó csomók nagy részét. A két zugban pedig épen nagyon bajos Knapp eszközével dolgozni; bizonynyal könnyebb azzal a görbe csípővel, melyet Stephenson „Graddys Expression forceps“-nek, Greeff pedig „orosz csípőnek“ nevez s a milyent sokan készítettek maguknak, mások hasonló eszközeinek ismerete előtt is, pl. Juhász L. barátom is. De ez sem biztos, a minek egyik oka az, hogy az alsó hajlásban ritkán lesznek a csomók olyan puhákká, tehát olyan könnyen kinyomhatókká, mint felül. Én az utóbbi időben ezen a helyen következő módon járok el. Az alsó szempilla bőrére, a pillaszőröktől nehány milliméterre, egy módosított szemhéj-lapocz végét nyomom rá (a lapocz keskenyebb a rendesnél s vége 4—5 mm. vastagra van készítve); a fel- és hátrafelé gyakorolt nyomás a szemhéjat kibillenti. Ekkor kettős hegyes horgomat a kötőhártyába a szemhéjszéltől 6—10 mm. távolban, beleakasztom s lefelé húzom, a lapoczot ugyanekkor felfelé nyomom (bal kézzel; hüvelykkel a horog nyelét, két más ujjammal a lapoczot dirigálva). Ily módon a kötőhártya legtöbb esetben jól megfeszül s megvan a kellő ellenállású alapja is a lapocz végében, mely felett a kaparás egészen jól végezhető. Minél lazább, bővebb szempillái vannak a betegnek, annál kevésbbé tökéletes a kitárás és megfeszítés, úgy hogy még itt valamely módon transversalis feszítésről is akarok gondoskodni, a sagittalis irányú mellé (most ezt a segéd ujjával cselekszi); a most leirt módja a megfeszítésnek különben is csak primitív eljárás, melynek tökéletesítésére, a két irányú mozgást könynyebbé tevő új műszert gondoltam már ki, de még el nem készíttettem. A trachoma olyan régi eseteiben, mikor már puha csomók és felsziutes, sárgásán, kocsonyásán inűltrált részletek nincsenek, a kaparás eredeti czélja és haszna nem lehet meg, de néha egy újabb, más irányú jó hatása van: a túltengett és elfajult erek egy részét (a felszinteseket) elpusztítja s a rögös, rendetlen felhámot eltávolítja; nem takarít ki semmi kóros szövetet, de rendezi véreloszlást, simává teszi a felületet. Utána fényesebb, simább és halványabb lesz a kötőhártya s ha volt, megapad a váladék, jobban hat az ecsetelés. Ez már egészen a Peters felfogása szerint történik s némileg Jacobson kívánsága szerint, ki ilyen esetekben a sűrű skarifikálást ajánlta. A heveny trachoma ellen gyenge és okszerűtlen eszköz volna a kaparás; nem alkalmazom ily czélra s nem is szorulok rá. Különösen fontos mozzanatnak tartom azt, hogy kaparás után, tehát súlyos sértés után, a váladék meg apad. Fontos dolog ez a gyors jó hatásnak, sőt az egész trachomás folyamat némely kórtani vonatkozásainak s a gyógyítás némely feladatainak megérzése tekintetében; nézetem szerint még a nagyobb kimetszések ú. n. távolba hatásának magyarázata is ebben van. A trachomában, mint legtöbb körfolyamatban, sok tagú lánczolatból álló circulus vitiosust találunk. E lánczolat tagjai itt: fertőzés, vérmesség, duzzadás, védekező lymphoid beszüremkedés, a felület rögössége, bővebb s kórosan sűrű váladék, annak stagnálása, bővebb bacterium-tenyészet s e miatt újabb fertőzés, újabb és fokozott gyuladás, váladék stb. Ezt a kört valahol meg kell szakítani s e czélra legtermészetesebb a kóros alakulatok eltávolítása, a kötőhártya beteg stromájának elroncsolása. Jacobson1 már tiz évvel ezelőtt egész meggyőződéssel mondja ki, hogy „ha sem a betegség okozóját elhárítani, sem a helyi dispositiót megszüntetni nem lehetne, sem a betegséget gyógyítani: arra volnánk utalva, hogy a megbetegedett kötőhártyai részleteket, az adenoid szövetet, elroncsoljuk“. De nemcsak ez, hanem egy igen egyszerű másik ok is kívánja azt, a kötőhártya felszínének simasága. Erre nagy szükség van, mert a rögösség a váladék stagnálásának, ez pedig a baj makacsságáuak oka; hogy a váladék pangása, a szerapillák mozgásának, a pislogásnak ilyen esetben a szem belső tisztogatására elégtelen volta mily fontos tényező a trachoma súlyos bonyodalmainak, főleg a szárúhártya bajainak keletkezésében és fen tartásában, azt rögtön belátjuk, mihelyt gondot fordítunk a váladék alapos eltisztítására s látjuk a többször naponta végzett kilocsolások bámulatosan gyors halványító s gyógyító hatását, a mint én régibb közlésemben leírtam s évek óta tapasztalom. Ha már most a megkaparással, mely erre legalkalmasabb eszköz, sok kiemelkedő, puha rögöt távolítunk el a kötőhártya felszínéről, ha sok, kisebb-nagyobb árkot, gödröt szüntetünk meg, hol nyálka tapadhatott meg s egyúttal visszaadják azt a lehetőséget, hogy a pislogás a kötőhártya felszinét tisztára súrolja: nézetem szerint a trachoma gyógyulásának egy fő 1 Beiträge zur Pathologie des Auges. Leipzig 1888. 55. 1.
