Szemészet, 1896 (33. évfolyam, 1-6. szám)
1896-07-07 / 2-3. szám
1896. 2—3. sz 15 ORVOSI HETILAP — SZE M E S Z E T Ezekből kitűnik, hogy esetünkben glaukoma volt jelen, a cornea nagy része fekéiyeseclés folytán elpusztult, s az ez által keletkezett nagy intraocularis vérzés a szemteke összes tartalmát kitolta. A cornea szétmállása könnyen magyarázható a glaukoma degeneratiós stádiumából. A csarnokvíz elfolyásából származó hirtelen tensio-csökkenés nagy vérzést indított meg a szem belsejében, s nyilván legelőször a lencsét dobta ki, ezután a valószínűleg elhigult üvegtest gyors kiömlése következett. Ezzel még jobban csökkenvén a szem feszülése, a vérzésnek fokozódnia kellett. így aztán az egész uvea és retina prolabált. Ezen kilökődés végbemenetelét következőképpen képzelhetjük el. A vérzés minden esetre retrochorioidalis eredetű volt, s első sorban a chorioideát választotta le a scleráról, egyúttal a retinát is leszakítva a látóideg közelében, most az egész tömeg hátulról felemelve a pupillán és a cornea nyílásán keresztül kibuggyant. Hogy az uvea és retina ilyen kifordulása tényleg megtörtént, onnan láthatjuk, hogy a prolapsuson legkívül találjuk a retinát befelé néző pigment-epithellel, s legbelül a chorioideát. A retina ezenközben több helyen megrepedt, s ezért a prolapsus domborulatának egyes helyein hiányzik, míg más helyeken bőségesen ránczolva és czafatosan található. Hogy a corpus ciliare és az iris legutoljára hagyták el helyüket, onnan következtethetjük, mert közel a cornea nyílásához, a prolapsus alapjánál foglalnak helyet; végül hogy az egész tömeg a pupillán keresztül tolult ki, onnan gondolható, mert az összes metszeteken a corpus ciliare és iris egy-egy részlete a corneális fekély két oldalán részarányosán foglal helyet. A mi a vérzés kiindulási pontját illeti, azt a metszeteken felismerni nem lehet. Retinális vérzés jelenléte ki nem zárható, de ennek fontosság nem tulajdonítható. Annyi bizonyos, hogy az eset — s általában minden chorioidea-leválásra | vezető vérzés — csak úgy értelmezhető, ha a vérzést retrochorioidealis eredetűnek veszszük. A chorioidea mögé történő vérzés kiindulási pontja lehet a nagy edények rétege, féltévé, hogy a vér hátrafelé, t. i. a sclera felé ömlött, de lehetséges az is, hogy valamely retrochorioidealis lefutású véredény szakadt meg. Előbbi lehetőség mellett Hosch1 esete szól, melyben a nagy edények rétegében több véredény megrepedtnek volt található. Utóbbi felfogást Goldzieher2 vallja, ki egy eset kapcsán az a. ciliaris post, longa-ból származtatja a vérzést. Esetünk egyik felfogásnak sem szól ellene, minden esetre valószínűnek látszik azonban, hogy a vérzés nem egy vagy két, hanem számos edényből indult meg egyszerre, máskülönben ily fokú és hatású vérömlés alig képzelhető. A legtöbb észlelő az edényfalaknak nemcsak a nyomás által keletkező elváltozásait, hanem előzetes megbetegedését (arteriosclerosis) is szükségesnek tartják az ilyen vérzések magyarázatára. Arteriosclerosist több esetben találtak is, de legtöbbször nincsen róla említés téve. Esetünkben sem lehetett a véredényfalak régebbi keletű elváltozását kimutatni, már csak azért sem, mert az egész előesett chorioidea és edényei az előesés folytán sokkal inkább elváltozottak voltak, hogysem kevésbbé feltűnő régibb keletű elváltozások rajta felismerhetők maradhattak volna. Csodálatosnak tűnhetnék fel, hogy vérzés olyan erőkifejtésre képes legyen, hogy esetünkhöz vagy Purtscher-éhez hasonló nagyságú előesést produkálhasson. Ennek értelmezésére talán a szemhéjaknak is tulajdoníthatunk némi szerepet. Még pedig egyrészt oly módon, hogy a hirtelen fájdalom és vércsorgás következtében a beteg, mintegy védekezve, összeszorítja szemhéjait, a mi a szemtekére nyomást gyakorolhat ; másrészt, a már előcsett tömeg, mint esetünkben is, a szemrésbe szorulhat, mi által bizonyos húzó hatásnak kellett bekövetkeznie. A mi még a vérzés megszűnését illeti, ez esetünkben úgy képzelhető, hogy az előesett részek a cornea nyílását mintegy tamponálták. Legalább erre vall, hogy a tensio emelkedett volt. A sphincterolysis anteriorról 47 újabb eset alapján. Scholtz Kornél dr., szemklinikái gyakornoktól. Ezelőtt 4 évvel közölte Schulek tanár akadémiai székfoglalójában egy új műtéti eljárását, melyet sphincterolysis anteriornak nevezett el.1 E műtét azóta az egyetemi szemklinikán végzett operálások között mind nagyobb tért hódított, úgy hogy lehetségessé vált a műtét indicatióit pontosan körvonalozni és hatását minden irányban kipróbálni. Alább közlöm a 4 év óta ezen eljárással megoperált 47 szembeteg kortörténeteinek átnézetes táblázatát; a statisztika összeállítására és a következtetések levonására felhasználtam az 1892-ben közölt 28 esetet is. A sphincterolysis anterior, mint azt Schulek tanár czikkében kifejtette, praeventiv természetű műtét; czélja a cornea hegjébe benőtt sphincter iridist onnan lefejteni s ez által elejét venni a szemet fenyegető másodlagos bántalmaknak (glaucoma, iridochorioiditis), a nélkül, hogy a meglevő látás kárt szenvedne. A műtét oly oldalas fekvésű, nem túlságosan nagy cicatrix adhaerenseknél indicált, a melyek mellett a pupilla még alkalmazkodásra képes. Lefolyása röviden ez: a műtő keskeny Graefe-késsel a heg szélén a corneába beszúr s a kést laposan tartva, annak élével megkerüli a benőtt irisrészt, a heg másik oldalán kiszúr és fűrészelő mozgásokkal az odanőtt irisszárakat leválasztva a heg peripheriás részét lebenyalakban átvágja. A műtét czéljának teljesen megfelelt, ha a pupilla vongálása s a corpus ciliaréhoz vezető híd megszűnik, tehát ha a sphincter mindkét szára kiszabadul a hegből s a látás nem romlik. Kielégítő azonban az egyik sphincter szárnak tökéletes leszabadulása is, mert a vongálás az előbbihez képest oly kisfokú lesz, hogy másodlagos glaucoma fellépése nem valószínű. Peripheriás irisrészeknek lapszerű odatapadása az eredményre majdnem teljesen közömbös. Az egyetemi szemklinikán eddig sphincterolysis anterior! ral operált esetek száma 76. Ezek közül 36-ban volt ideális eredmény, azaz a sphineternek mindkét szára kiszabadúlt s a látás vagy ugyanaz maradt, vagy javult. Sikertelen volt a műtét 5 esetben, míg a többi 35 esetben a sphineternek vagy csak egyik szára lett szabaddá, vagy mind a kettő kiszabadult ugyan, de az irisnek egy vékony szála még a corneához húzódva maradt. Az eseteket a cicatrix adhaerens keletkezésének ideje, oka és a szem műtétkori állapota szerint több csoportba osztottam. Az operált eseteknek több mint felénél régen lefolyt (1 évnél régebbi) gyuladásos folyamat okozta az iris benövését s a szem a műtét idejében teljesen békés volt. Ezek mutatják a legjobb eredményt, a mennyiben 38 műtét közül csak 2 volt sikertelen és 20-nál volt teljes eredmény. Siker szempontjából megközelítik ezeket azon műtétek, a melyek sérülésből eredő cicatrix adhaerensek leválasztására hajtattak végre. 10 közül teljes eredmény volt 4 esetben, kielégítő 6-ban. Legrosszabb az eredmény a nem rég lefolyt (1 éven belüli időben) gyuladások okozta iris benövéseknél, a mennyiben 8 műtét közül 2 maradt sikertelen; ezek közül való az egyetlen eset is, a melynél a műtét kárt okozott: a műtét utáni napon plastikus izzadmány képződött a csarnokban. Megjegyzendő, hogy a szemek a műtétkor izgalmat nem mutattak Ezzel szemben feltűnő, hogy ha régi keletű irisbenövés mellett valamely következményes, vagy ismétlődő gyuladás volt a szemen, — mint iridocyclitis, keratitis phlyctaenosa, blennorrhoea chronica — a műtét sikere ez által kárt nem szenvedett. A lobos bántalomnak megfelelő 1 — 3 heti kezelés után megejtett műtét 8 eset közül mindkét szárat kiszabadította 5-ben, egy szár odahúzódva maradt 3-ban. Úgy látszik, hogy az előző csoportba sorolt eseteknél a friss hegszövetnek puha, rugalmatlan volta könnyíti meg az átmetszett szárak visszatapadását, míg a később fellépő gyuladás a már megszilárdult 12 L. c. 13 L. c. Orvosi Hetilap: Szemészet. 1892. 1.. 2., 3. szám.
