Szemészet, 1895 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1895-12-22 / 6. szám
1895. 6. sz. ORVOSI HETILAP — SZEMÉSZET nervosi evertebratorum foglaltatik (1812). A mint elbeszéli, histologiai kutatásához a mikroskópot azon megtakarításokból szerezte be, melyeket egy súlyos typhus abdominalis tartama alatt kénytelenségből tett. De a histologia nem tartotta vissza attól, hogy magát kedvelt tudományaiban, a physikában és mathematikában alaposan ki ne képezze, a mihez a katonaorvosi intézet gazdag könyvtára szolgáltatta az eszközöket. Kevéssel dissertatiója után megjelent Müller Archiv-jában (1843) első kísérleti dolgozata: a rothadásról és erjedésről, melyben Liebig ellenében kimutatja, hogy a mustnak erjedése egy szilárd testnek : a kovászsejtekuek ottlétéhez van kötve és hogy be nem áll, ha a környező levegő előzetesen izzó hőség által sterilizáltatott. Szükséges tehát, hogy az erjedés mikroorganismusai a folyadékba kívülről jöttek legyen, ősnemzést (generatio aequivoca-t) a megfigyelés ki nem mutathat. Helmholtz két említett munkája alapvetőnek tekinthető és oly problémákat illet, melyek még ma is számos kutatót foglalkodtatnak. A rothadásról és erjedésről szóló munkájában Helmholtz Pasteur elődje és talán csak az akkori mikroskópok fogyatékosságának tudandó be, ha Helmholtz beérte az erjedés elméletében elért eredményekkel és nem kisérte tovább azon bomlási folyamatokat, melyek a szerves testekben bizonyos mikroorgauismusok behatolása után állanak be. Őt egyébként akkor, gerjesztve ezen munkák, valamint az életerőről való speculatiók által, elméleti kutatások foglalták el, melyeket nemsokára közzé tett egy értekezésben, mely az újabb physikának vetette meg alapját. Az „életerő“ hívei azon bomlási folyamatokat, melyek a szervezetben a halál után mennek végbe, a szervezetben működő és csak most felszabaduló chemiai erőknek tartották, melyeket az élet tartama alatt épen a transcendentalis életerő mintegy felfüggesztett. E szerint az önmagában mindig megújuló életerőnek hatalmában állana a természeterőket oldania és kötnie, tehát képes volna munkát végezni és megsemmisíteni, a nélkül, hogy maga szem volna a természeterők íánczolatában. Ez annyit tenne, mint munkát a semmiből előállítani és egyenlő értelmű a „perpetuum mobile“ elvével, melynek construálá'ával a századok folytában nem egy gondolkodó fő kimerülésig gyötrődött volt. Ezen speculatiókból kiindulva, Helmholtz felveti a kérdést: „mely viszonynak kell az egyes természeti erők közt fennforognia, ha a „perpetuum mobile“-t általában lehetetlennek hiszszük?“ és e kérdés oda vezette, hogy megállapította az erő, vagy a mint a physikában ma mondják, az „energia“ megmaradásának törvényét, a mely a mechanika betetőzése és a modern physika alapvető tana lett. Helmholtz kutatásainak kiindulópontja nem találkozott az összes bölcsészek tetszésével, és, mondjuk ki nyíltan, végső következtetései nem is elégíthetnek ki mindenkit. Az erő megmaradásának törvénye szilárd alapokon nyugszik ugyan a mechanika birodalmában, de az „életerő“-t azért nem bírta megsemmisíteni. Annyi bizonyos, hogy az életerő Stahl nak, vagy épen Paracelsus-nak értelmében, mint az anyagon bellii és mögötte lakozó, értelemmel és akarattal felruházott potentia sokkal több durván érzékit, sőt babonásat foglal magában, semhogy természettudósok elfogadhatnák. Hiszen a következtetések is, melyeket a vitálisták elméletükből levontak és melyeket Helmholtznak a rothadásról és erjedésről szóló munkájáról szóltunkban felhoztunk, legalább részben a chemia és bacteriologia újabb haladásai által megczáfoltattak. Másfelől igaz, hogy a bacteriologia legújabb, legfényesebb szaka újból tényül hirdeti az élő szervezet küzdelmét a rothadás és bomlás kívülről behatoló hordozói ellen és mi más Metschnikoffnak „Phagocytosis“-a, mint a sejt azon akaratának kifejezése, hogy magát integritásában fenntartsa. Mindenesetre bizonyos, hogy minden természeti folyamat, bárhol játszódik is le, akár szervezetekben, akár élettelen testekben, csakis az okság törvénye szerint Ítélhető meg, mert a természeti folyamatok — in ultima analysi — csak jelenségek, melyek érzékszerveinket afficiálják, központi orgánumunkban észrevéteket keltenek, melyek kizárólag csak a számukra érvényes kielégítő ok szerint rendeztetnek. De ha már mind a jelenségeket rendeztük, lefolyásukat tér és idő szerint meghatároztuk, akkor utolsó sorban 51 elérünk az érzékszerveinket afficiáló minden mozgásnak okához, az energiához, mely a különböző, ismeretes természeti erők valamelyikének alakjában lép föl. Képesek vagyunk-e már most ez energiát meghatározni? Nem ép oly idegen-e tőlünk mint a Stahl-féle életerő ? Csak annyit tudunk róla, hogy állandó nagyság, mely nem alakul újból és el nem enyészik, úgy hogy, ha mint erő valahol megjelenik, csakis helyét változtatta, és ha mint erő eltűnt, akkor visszamerül a míndenség nagy energiakészletébe. Helmholtz szavaival kifejezve úgy szól a törvény, hogy a természet a hatékony erőknek bizonyos készletével rendelkezik, mely nem növelhető, sem nem csökkenthető, hogy tehát az anorganicus természetben a hatékony erőnek mennyisége örök és változhatatlan, mint az anyag mennyisége. Ez alakban kifejezve az erő megmaradásának törvénye a physika alaptörvényéül tekinthető és ma oly magától értődőn hangzik, hogy nekünk ifjabbaknak csodálkoznunk kell, mennyi ideig tartott, míg a szakférfiak általánosságban elfogadták. Mert már néhány évvel Helmholtz publicatiója előtt egy német gyakorló orvos, a heilbronni Mayer Gyula Róbert ugyanazon gondolatot fejezte ki (1840 és 1841), melyhez ő pathologiai tapasztalatok és elemi természeti tünemények megfigyelése útján jutott volt el. A mi Mayert illeti, némileg érthetővé válik azon mellőzés, mely közzétételeit érte, az által, hogy ő mathematikai képzettség, sőt tulajdonképen a physikában való specialis szakismeretek nélkül csak nagyszerű intuitióból merítette a természetmegismerés legfönségesebb alaptörvényét. Annál felötlőbb a szakférfiak visszautasító magatartása Helmholtz értekezése iránt, melyet szigorúan tudományos tárgyalás és elegáns mathematikai dolgozat mintájaként dicsérnek. Csak egy nemszakember közbenjárására tehetett kiadóra szert, ellenben a tulajdonképi physikusok, a mint most nyilvánvaló, nem értek még meg annyira, hogy az eléjük terjesztett munka rengetek jelentőségét fölfoghatták volna. Nem érezzük magunkat indítva, hogy ezúttal Helmholtznak Mayerhez való viszonyáról nyilatkozzunk, bebizonyult, hogy Mayer eredményei jó ideig ismeretlenek voltak előtte. De minekünk orvosoknak fölemelő tudat azon tény, hogy az újabb physikának legtermékenyebb gondolatja két orvosnak agyából fakadt, hogy tehát az orvosi tudománynak módjában van búsásan visszafizetnie azon impulsusokat, melyeket az exact tudományoknak köszön. Ugyanazon gondolatkörből, mely arra vezette, hogy az erő megmaradásáról szóló törvényt megállapítsa, támadt egy másik dolgozata is a hőről, mely munkaközben az izmokban képződik (1848). Ha a hő nem egyéb mint munka más formában, akkor kell, hogy az izommunka egy megfelelő része mint hő érvényesüljön. Ki volt mutatandó, hogy az izom összehúzódása közben tényleg bőt fejleszt, egész függetlenül a vérszállítástól és az elhasznált anyagok felhalmozódásától. Thermo eleetrikus oszlopok alkalmazásával Helmholtz döntően bebizo nyitotta, hogy akár a gerinczagy felől való tetanizálás, akár közvetlen ingerlés után mindannyiszor mérhető hőemelkedés következik be, és ezzel a szervezet hőfejlesztésének egyik forrása föl volt derítve. A legközelebbi kutatások, melyekbe fogott, az idegphysiologiát illetik, a mely akkor Du Bois Reymondnak fényes eredményei által hatalmas lendületet vett. Helmholtz mindenekelőtt a kutatás oly módjával, mely elegantiájával és pontosságával még ma is elragadja a physiologust, meghatározta azon gyorsaságot, melylvel az inger az élő idegben továbbterjed, egy másodpercz alatt körülbelül 26 métert tesz ki; ezen tény által a gondolatnak villámgyorsaságáról szóló mondás a tudományból a költészet világába utasíttatott (1850). Áttérve aztán az élő idegek elektromotorikus tulajdonságairól való tényre, melyet Du Bois Reymond talált volt, megállapította az elektromos áramoknak megoszlását az állati vezetőkben (1851), meghatározza az izom mechanikus változásainak lefolyását a rángatódzás közben, és megméri a reflexvezetés gyorsaságát a gerinczagyban, megannyi munka, mely az idegphysiologia alapjaihoz tartoznak. E közben kedvezőbbre fordult Helmholtz külső élete is; miután egy ideig katonaorvos volt Potsdamban a vörös huszá
