Szemészet, 1895 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1895-12-22 / 6. szám
Melléklet az »Orvosi Hetilap« 51. számához. 6. sz. Budapest, 1895. évi deczember 22. SZEMÉSZET. Szerkeszti SCHULEK VILMOS egyet, tanár. Tartalom \ Goldzieher Vilmos dr. : Emlékbeszéd Helmholtz Hermann fölött. — Ifj.Siklóssy Gyula (Ír.: Szemhéj- és arezrák miatt plastikusan mütett esetek. — Weisz Gyula dr.: Hirschberg-féle mágnes-műtét. — Isselcutz László dr. : Észleletek a gyakorlatból. — Irodalmi szemle. — Vegyesek. Emlékbeszéd Helmholtz Hermann fölött. Mondta a budapesti kir. orvosegyesületben a folyó évi október 14-dikén tartott évi nagygyűlésen Goldzieher Vilmos dr., ny. rk. tanár. I. Vannak, kik — laudatores temporis acti — még mindig azt a nézetet valljcák, hogy az ifjúság szellemének művelésére és lelkttletének nemesítésére a régiek müvei alkalmasabbak és liivatottabbak az újabbak alkotásainál. Ezek ellenében nem hivatkozhatom döntőbb, meggyőzőbb irodalmi műre, mint egy pohárköszöntő szövegére, melylyel ama férfiú, kinek megdicsőiilt szelleme mai összejövetelünket ünneppé avatja, azon hódolatokra válaszolt, melyekben hetvenedik születésnapja alkalmából (1891. november 2-dikán) részesült. Helmholtz ama pohárköszöntőjében egyúttal irodalmi emlék áll előttünk, aere perennius, telve az újkor szellemével, emlék, mely nem csupán a mesternek alakját, növekvését, létesiilését szemlélteti, hanem a természettudományi nevelés eszközeit és czéljait is egyenesen eszményi módon világítja meg. Remek alakban, a hosszú és termékeny életre visszatekintő bölcsnek teljes érettségével arra tanít e beszéd, mily kimeríthetetlen bősége az erkölcsi és nevelő mozzanatoknak szunnyad a természettudományi oktatásmód ölében, hogy ezen módszernek az legyen a főczélja, miszerint az ifjú elmének felderítsék az összefüggést az ember és az őt környező természet közt és nyilvánvalóvá tegyék előtte azon tengelyt, mely köré a valódi tudományosság összes tényei csoportosulnak. Ezen tengely nem egyéb mint valamennyi ténynek a természettörvény alá rendelése, más szókkal: a jelenségek oksági kapcsolatának földerítése, melyekről a tanulatlan elme azt hiszi, hogy szabály és törvény nélkül követik egymást. Ezen szempontból irányítva, a természettudományi nevelés nem csupán kimeríthetetlen okulásnak válik kútfejévé, hanem ethikai és aesthetikai gerjesztést is dúsabb mértékben nyújt mint azon összefüggéstelen, általános érvényű törvénytől nem rendezett töredékismereteknek tömege, melyeket az úgynevezett klassikus oktatásmód a zsenge agyakba beleerőszakol. Ezen beszéd, melyből Helmholtz ideális alakja jóformán közvetlenül és teljes nagyságában lép elénk, minden életrajzírójának szorosan kijelöli az útját. Úgy látszik, mintha Helmholtz élte alkonyán azon kötelességet érezte volna, hogy a mily lelkiismeretességgel végezte tudományos kutatásait, úgy vizsgálja a saját egyéniségét, s egyúttal azon nyíltsággal, melyre csak olyanok képesek, kiknek semmi titkolni valójuk nincs, feltüntesse azon értelmi és erkölcsi erőket, melyek benne hatékonyan nyilvánultak. Minden álszerénység nélkül ismerte el, hogy tevékenységének veleje az emberiség közös birtoka lett; ennélfogva nem akart kétséget fenuhagyni a rendelkezésére álló képességek mértéke, lényének rúgói és azon speciális körülmények felül, melyek reá nézve elhatározókká váltak. E szónoki remekmű azért, a mint már alaki szépségénél fogva időtlen időkig le fogja a figyelmet kötni, psychologiai és paedagogia! tekintetben is kiváló rangú marad az irodalomban. Egy pontban azonban Helmholtz biographusai nem lesz nek ama beszéd szerzőjével egy nézeten. A mint élte művének eredményeit egybeveti az arra fordított munkájának fáradozásaival és nehézségeivel, azon következtetésre jut, hogy többet köszön kitartásának és a benne lakozó kutató ösztönnek mint képességeinek és hogy csak a véletlennek tudható be, ha más tehetségesebb szaktársai nem jutottak ugyanazon eredményekhez. De mi orvosok legkevésbé leszünk hajlandók Helmholtzczal e felfogásban egyetérteni. A mit a mi tudományunk neki köszön, az megbecsülhetetlen. A terület, melyet ő hódított művészetünknek, megmérhetetlen. Épen a mi sajátlagos területünkön olyan pontossággal, a milyent csak kívánhatni, kimutatható, hogy nem a véletlen kedvezései segítették őt találmányaiban, hanem előbbre vitte őt a rendszeres és fáradhatatlan munka, a szellemnek példátlan mélysége, melynél fogva már munkája kezdetén ennek végső czéljait világosan előre meghatározta és csak czélja teljes megvalósításával látta föladatát befejezve. Ezen okból mi, a kiknek az ő élete művéből közvetlenebb rész jutott ki mint a többieknek, mi nem engedhetjük, hogy Helmholtz iránti bámulatunkon akár maga Helmholtz is csorbát ejthessen. Mielőtt élte útjának leírásába fognánk, legyen szabad egy előleges megjegyzést tennünk. Helmholtz munkássága oly gazdag, érdemei a biológia, physika, mathematika minden terén oly nagyok, hogy egy emlékbeszéd keretében mindnyáját érdem szerint méltatni lehetetlen. Minthogy továbbá sem physikus, sem mathematikus nem vagyok, nem is tartom magamat illetékesnek, hogy szellemi tevékenysége ezen oldalát behatóan tárgyalhassam. Nekünk, a kik e teremben összegyűltünk, főként az a feladatunk, hogy Helmholtznak a mi tudományunk körül szerzett érdemeit ünnepeljük. Igaz, hogy az orvostudomány Helmholtz útjának csak egy része, átmeneti állomás az ő voltaképi czéljához a physikához — de itt is oly sikereket ért el, melyek nem csak a tudományt gazdagították és a gyógyító művészet egy ágát megteremtették, hanem kezünkbe anyagot adtak arra is, hogy az emberi ismeretek összegét bölcselő elmével feldolgozzuk. Hogy útjának eme részét bemutassam és Önök előtt feltüntessem, ez ünnepi alkalommal főfeladatomnak tekintem. II. Helmholtz H. élete igazi, német tudósélet volt, sima és nyugodt külső lefolyásában, viharoktól fel nem kavarva, egyedül a kutatásnak és tanításnak szentelve. Potsdamban született 1821. augusztus 31-én; a szerencse kedvezése, hogy tudósnak házában jött világra. Atyja, a ki philologus és a potsdami gymnasiumon tanár volt, nem igen bővelkedett földi javakban, de még tanuló korából, mely a fichtei időbe esik, megőrizte volt az ideális érzületet, mely a német tanférfiút jellemzi és a mely, a mint más népek idealistái hiszik, Németország hadi sikereinek titkát rejti magában. A hírneves fiú úgy szól atyjáról mint szigorúan kötelességtudó, de enthusiasta férfiúról, a ki a költészetért, főként pedig a német irodalom nagy korszakáért lelkesedett. Azon irodalomban, a mely jelenleg rendelkezésemre áll, Helmholtz atyjáról csak egy adatot találok; minthogy ez jellemzőnek tetszik, hadd hozzam fel. Schopenhauer Frauenstiidthez intézett egyik levelében említi, hogy az öreg Helmholtzczal régebben barátságban élt. Ezen tény, minthogy Schopenhauer kíméletlen exclusivitásában valósággal irtózott minden köznapi elmétől, csak kedvező véleményt kelthet Helmholtz atyjának jelentőségéről. Minden esetre felötlő, hogy oly férfiúnak fia, a ki maga kizárólagosan philologiai tudományoknak élt, a természettudományok iránti akkora fogékonysággal született világra. Ez ugyanis már igen korán mutatkozott; már mikor gyermekéveiben betegeskedése miatt soká ágyhoz volt bilincselve, épülethasábokkal játszva, annyira elsajátította önszemlélet útján a tér geometriájának
