Szemészet, 1894 (31. évfolyam, 1-6. szám)

1894-11-25 / 5. szám

1804. 5. sz.

0 R V 0 S I H E T I L A P 8 Z E M E S Z E T

40

hártyalemezeknek folyton haladó lekopásával e tájékon a felület szerint történhető elmozdulásra oldali akadály már nincsen. E mellett igaz, hogy még a kötőhártyának tovahaladó átfordulását Arlt-nak értelmében továbbra is kell szerepeltetnünk. De a pterygium meghosszabbodásának ezen módja nélkül az egész klinikai kép még Fuchs E. leleteiből sem volna megfejthető. Mert ha a duzzadásnak és zsugorodásnak kétségkívül nagy szerepet is kell tulajdonítanunk, ezek mégsem ütik meg azon mértéket, mely valamennyi jelenség magyarázatára szükséges.1

Hogy a röphártya iránya a két szemzugot összekötő egyenessel nem tökéletesen esik egybe, onnan van, hogy hunyorításnál a két szempillaszél sem találkozik pontosan ezen vonalban, és különösen onnan, hogy a szemhéjak zárása a szemrésnek medialis részében magasabban, míg a halántéki oldalon mélyebben van, s egészben véve gyengén hajlott S alakú vonalat teszen.

Visszatekintve az elmondottakra, nézetemet a következőkbe foglalhatom össze, hogy:

1. a röphártyának fejlődése külső káros befolyásoknak hatása alatt áll;

2. a pislogásnak a szemgclyó felületén végbemenő meclianismusával összefügg;

3. helyi cornealis szövetváltozások indítják meg;

4. kezdetben a pingueculánák s az ezt magában foglaló kötőhártyaszövetnek átkelyezkedésében, később pedig a kötőhártya-kettűzetnck folytatólagos utána húzódásában áll;

5. a röphártya a pingueculát részben felemészti, részben széjjelnyújtja ;

6. a conjunctivának gyuladásos duzzanatai és szövetszaporodása lényeges tényezők, ellenben a senilis elfajulás csak mellékesen szerepel;

7. a szaruhártya szövetveszteségeket szenved;

8. ezeket az előretóduló kötőhártya nyomban kitölti ;

9. daczára a cornealis szövet kikopásának, a hézagok szabad szemmel kivehetőkké nem válnak, mert nem lapszerűek, hanem mindig, hacsak többé-kevésbé is, a mélybe terjedők;

10. a kötőhártyának a eorneára terjedése majd activ, majd passiv természetű;

11. a duzzadás, zsugorodás és redőzés az alapfolyamat változó phasisainak következménye;

12. a boneztani, élettani és vénülési viszonyok csak a hajlamosságot adják meg;

13. a főártalom azonban a fénynek photochemikus hatása, melyet az idegen testek a szaruszélre és később a pterygium feji részére összpontosítanak;

14. mindjárt első kezdetben a pingueculánák lassú támadása, a rugalmas rostoknak megszaporodása, a hurutos izgalmak, a szöveti sejtanyagnak olyan mértékben túltcngésc, hogy táplálkozása később nem kellőképen történhetik, — mindez első sorban a photochemikus erő izgató hatásából indul ki.

Ha nem csalódom, Fuchs E. leletei az itt adott értelmezésben egységesen foglalhatók össze; míg a Fuchs E. magyarázása számos új kérdést ébreszt, de megfejtetlenül is hagy.

Tulajdonképen végeznem kellene, de engedjék meg, hogy ezen már annyi szellemi fáradozást igényelt tárgyhoz még néhány pótló megjegyzést fűzzek.

Ellenmondásosnak látszhatik, ha egyrészt a kötőhártyának vongálásáról, megrövidüléséről és redőzéséről, másrészt annak túltengéséről, önkéntes előnyomulásáról és felkapaszkodásáról szólunk. Az ellentét úgy egyenlődik ki, hogy az utóbbiak a lobos duzzadás, az előbbiek a visszafejlődés'szakában fordulnak elő. Időnként a szöveti életnek épen egy-egy neme van túlsúlyban.

Ellentét azon irányban is létezik, hogy az idegen testek mint vándorolnak és a kötőhártya mint tolódik előre; habár mindkettő a hunyorítással szoros összefüggésben van. A pislogás az idegen anyagokat kívülről befelé hajtja. Ugyancsak a pislogás a kötőhártya megszaporodott elemeit harántvonalba

1 Élőn megejtett kísérlet erről felvilágosíthatna. Az eljárás olyasféle lehetne, milyennel a gletscherek tovahaladását meghatározzák.

tereli, mi mellett ti tömeg a belső cornealis szélen magasabbra emelkedik, mert itt szélesebben elterülve volt. A túltengett kötőhártyatömeg fölöslege kiemelkedéssé válik, mely csapszerűon kihegyeződik és a limbusra átborul. Tehát ugyanaz a pislogás hajtja az átcsapó conjunctivát és az idegen testeket egymás felé.

Kimeredő szemek a pterygiumra, úgy látszik, kevésbé hajlamosítanak. Ez abban gyökerezhetik, hogy hátrább fekvő szemzúgok vagy kiálló szemgolyók a szempillák nagyobbfokú ívelését tételezik fel. Ez által a szemrés tágabb, a hunyor!tás akadályozottabb és kevésbé hatásos, de a szemgolyóra gyakorolt nyomás nagyobb. E miatt a hurutok makacsabbak lesznek, de az idegen testek szabadabban oszlódnak meg.

Minthogy a szemhéjak középrésze az alapra erősebben nyom, ezért a laza szövetelemekct itt erélyesebben szorítja félre, a mint ezt már fentebb említettem. A pterygiumnak közel hegyben végződő alakja is ez által lesz érthető.

A kötőhártyában túltengést és szétesést (öregkori elfajulást) találhatunk. Ez olyan fokozott táplálásnak a jele, mely a túlképződött szövetek fentartására időnként mégis elégtelenné válik; ennélfogva lokális változását a táplálkozási viszonyoknak és ezzel a külső behatásoknak változását is árulja el. Ezzel egyszersmind ama körülmény is különösen egyeznék, hogy mint Fuchs E. leleteiben feltalálni vélem, a hyalin fészkek nem véredényeken, mint a táplálkozás forrásain, hanem ezektől oldalt találhatók.

A cornea táplálkozási viszonyait a nagy pterygium meg is javíthatja, mert edényei a mély rétegekbe menő nedváramlást szaporítják, miből a cornealis szövetnek is kijut. E körülménynek a pterygium elhatárolódására kellene vezetni, ha t. i. ez a saját maga által okozott táplálkozási zavar útján a saját megnövésének oka volna. A továbbnövekedésnek oka tehát nem a már ennyire jutott állapot lehet, hanem az oknak más viszonyokban kell rejleni, ennélfogva már csak a valószínűség szerint is külső hatásokban kereshető.

Még az odanövés helyének a cornea közepe felé történő kiszélesedése is ellentmond annak, hogy a vitális feltételek a túlnyomóak. Meri minél közelebb a szaruhártya közepéhez, annál inkább képes a cornea szélnek szabad részeiről jövő nedváramlás érvényre jutni. A pinguecula felől a szaruhártya táplálkozására gyakorolt káros behatásnak a maga szétterülésében csak gyengülnie, nem pedig egyszersmind elszélesednie kellene. A dús klinikai tapasztalatok azt mutatják, bogy a corneának a kötőhártya megbetegedése által feltételezett szövetelváltozásai a cornea szélén nem keskenyek s a közép felé nem szélesbednek, hanem a dolog inkább fordítva áll. S e klinikai észleletek szintén ama feltevés ellen szólanak, hogy a pinguecula és az általa a táplálkozási anyagban előidézett zavarok az összetapadási helynek kiszélesedését okoznák. Ezzel a pterygium oldalszélein levő felhámnak magatartása is igen jól hozható összhangzásba, míg másképen magyarázat nélkül marad. Az elsorolt jelenségek megfejtésére a hunyorítás meckanismusát több jogosultsággal vehetjük igénybe, mint a vitális befolyásokat.

A halántéki oldalról fejlődő röphártyák a ritkábbak és reájok az előbbiekben felhozottak nem feltétlenül, de mégis sokban alkalmazhatók. Névleg idegen testek a külső szaruszélen nehezebben gyülekeznek; de néha mégis elegendő számban arra, hogy itt is photochemikus ingert kifejtsenek. Az erre kedvező boneztani viszonyról H. v. Hoffmann dr., szemész Baden-1 különben, (a maga előadásában a phlyktaenás eruptióknak e helyen gyakoriságára vonatkoztatva) kitűnő leírást ad,1 melyet czikkéből idézek: „A hely, a hol phlyktaenák támadni szoktak, a szaru- és az inhártya összeereszkedésének ama belül és kivid levő része, melyen a szempillák a hunyorításnál egymásra csapnak, tehát az egyedüli helyek, a hol a pillák a szemgolyót, a szaruhártyának fokozottabb domborúsága miatt, a pislogásnál nem érinthetik és nem tisztogathatják.

1 Baden-Baden und seine Kurmittel, 188(5. C. Wild kiadása Badon- Badenben, a 145-dik lapon,