Szemészet, 1893 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1893-04-30 / 2. szám

24

1893. 2. sz.

S Z E ME SZÉT

Befejezésül legyen szabad még a következőket megjegyeznem. A felsorolt kísérletek nem tekintendők átlagos eredményeknek, hanem exakt, törvényszerű leleteknek, mert azokat mindenkor, sokszorosan megismételve változatlanul megkaptuk. Már e törvényszerűségük, megjelenési alakjuknak szigorúsága; e mellett bonyolult, de szabályszerű morphologiájuk teljesen kizárja ama feltevésnek még csak lehetőségét is, hogy e reflexek a suggestio szülöttei lennének.

Bátorkodom továbbá felemlíteni, miszerint a fent tárgyalt jelenségekkel még távolról sincsenek a retinalis reflexcontracturák valamennyi viszonyai kimerítve. Nem méltattam az opticuscontracturákat qua contractura, nem jeleztem a retina reflextereknek a látóterekhez hasonlóan mutatkozó kiterjedésbeli ingadozásait, nem adtam elő a suggestio különböző irányú alkalmazásának összes eredményeit. Mindezt azonban czéltudatosan tettem, a nélkül, mint remélem, hogy az összeségnek ártottam volna. Czéloru ez alkalommal csak az volt, hogy a retinát mint reflexmezőt világosítsam meg; összes kísérleteimet e fontos és még oly kevéssé ismert kérdés köré csoportosítottam.

Az ideghártya adaptáló dúsához.

Irta Csapodi István dr. egyetemi docens.1

Az a laikusoktól is jól ismert jelenség, hogy mikor az ember világos helyről sötét szobába jött, látása sokkal gyöngébbnek mutatkozik, mint a mennyit a világosság csökkenése arányában látnia kellene, egészen a hemeralopia képét viseli. Természetesen, ha ezt az egybevetést megtesszük, csak mulékony hemeralopiáról szólhatunk; mert hiszen néhány perez múlva már kibontakoznak előttünk a tárgyak körvonalai, lassanként azután egészen jól eligazodhatunk a szobában, s szinte csodálkozunk, hogy az imént semmit sem láttunk. Ellenben a valódi hemeralopia jelensége a sötétben tartózkodás alatt sem múlik el, vagy talán nem oszlik annyira, hogy a sötétben való eligazodáshoz elégséges mértékben javulna a látás.

A mondott mulékony hemeralopia abban az arányban oszlik, a mily arányban a szem a sötétséget megszokja, vagy tudományosan szólván, a mennyire a szem ideghártyája adaptálódik, megpihen. Hering magyarázata szerint a látó substantia a világosság behatására beállott megfogyatkozás (dissimilatio) állapotából való megtérésével az újjátermelőd és (assimilatio) állapotába jut. Idő kell hozzá, míg a látó substantia újjátermelődik. Érthető, hogy ez idő alatt a sötétes helyiségben levő világosság nem lehet elégséges a látásra, nem eléggé fogékony még iránta az érzéklő készülék; tehát nem vétünk a helyes meghatározás ellen, ha mulékony hemeralopiáról szólunk.

Angelucci folytatván Bobnak az ideghártya működésére nézve tett vizsgálatait, igen érdekes világot vetett az ideghártyának világosságban és sötétségben való magatartására. (TJna nuova teória sulla visione, Cagliari, 1886.) Békák szemén tett vizsgálatai szerint a világosságban felkavarodnak az ideghártya pigmentes epitheliumának föstékszemcséi, s a föstékes sejtek nyúlványaiban az érzéklő sejtek közé nyomulnak, eltakarják, megvédik őket a világosság szertelen behatásától; azután a sötétségben jóval lassabban szállanak a föstékszemcsék vissza a nyúlványokból a sejtekbe, mint a milyen gyorsan előre nyomultak volt. Albinok föstékhias szeme nemcsak azért védetlen a világosság behatása ellen, mert szivárványhártyájuk fölösleges fényt bocsát át, hanem azért is, mert a pigmentes epithelium föstékhiassága miatt is védetlenek az érzéklő sejtek. E védelem hián is lehet bizonyos fokú hemeralopia az albínók szemén, legalább azt tapasztalta Angelucci, hogy két normális látású albínónak a látása rögtön felényire csökkent, mihelyt gyöngén füstszínű üveget tett szeme elé.

Azt hinném, a tulajdonképpeni hemeralopiát is minden erőltetettség nélkül magyarázhatnánk Angelucci elmélete szerint.

1 Előadta az 1893. februarius 23-dikán tartott szemészeti értekezeten.

Az esteli vakság ugyanis vagy nagyobb fokú megkáprázásból származik, a hogy pl. a forróövi tengereken utazó hajósokról jegyezték föl, hogy a tenger tükrének csillogása hemeralopiássá teszi a szemüket; vagy pedig az esteli vakság annak a végzetes bajnak a tünete, melyet retinitis pigmentosa vagy helyesebben degeneratio pigmentosa retinae néven ismerünk. A káprázás okozta esteli vakság magyarázatára önként kínálkozik, hogy a pigmentszemcsék szertelen felkavarodásából s leülepedésük késéséből értelmezzük. Ha a pigmentszemcsék mozgása megint rendessé válik, az esteli vakság is gyógyul. Az ideghártya föstékes elfajulásának pedig éppen az a legbélyegzőbb vonása, hogy az ideghártyába föstékrögök vándorolnak be, melyek az ideghártya erezete előtt alkotnak hálózatot. Ha a pigmentes epithelium megbetegedésében keressük a föstékes elfajulást kisérő esteli vakság okát, e végzetes baj gyógyíthatatlanságát is megértjük. Hiszen már Förster megállapította, hogy az idegrostok és a látás középponti góczának bajai mellett a fényérzés nem szokott megromlani, jó a fényérzés neuritis és atrophia nervi optici, retinitis nephritica, amblyopia toxica, hemianopia mellett. Másrészt ugyancsak Hörster tette kétségtelenné, hogy az esteli vakság az ideghártya fogyatékos adaptálódása.

Egészen más irányban foglalkoztatott engem az ideghártya adaptálódásával a saját szembajom, mely arra a mulékony hemeralopiára terelte figyelmemet, a miről elüljáróban szóltam.

Polyarthritis alapján az 1890—91-diki télen súlyos iritis támadt a bal szememen.

E betegségem előtt jobb szememen 2'5 dioptria, bal szememen 2’75 dioptria myopia javításával B/4 volt a látásom élessége. Az iritis folyamán bal szememnek tárgylátása teljesen elveszett s csak lassanként tért vissza. A mostanában tett vizsgálat szerint jobb szemem myopiája és látása ugyanaz maradt, bal szememen azonban csak 3'5—4 dioptriányi myopia javításával érhetek el 5/5 látást. A Csapodi-féle Látáspróbák I. számú olvasmányát, melyet jobb szemem 30, sőt 35 cm.-nyiről olvas, a bal szemem 26 cm.-nyiről olvassa.

Bal szemem fénytörésének e megváltozása nem lehet a szemteke megnyúlásából eredő valóságos axiális myopia, hanem bizonyára a lencsém tokján maradt felrakodások változtatták meg ilyen formán a szemem fénytörését, a hogy szaruhártyai homályok okozta gyönge látás is tetemesen javítható ltonkáv üveggel, a nélkül, hogy hasonló értékű myopia volna a szemben.

Grósz Emil kollégám vizsgálata szerint: Erős letapadások rögzítik pupillám kerületének nagyobb részét; a pupillámban levő lencsetokot pedig finom, de sűrű homályok lepik el; csakis a pupillám fölső széle bír öbölszerűen tágulni, s itt kis területen tiszta a lencsetok.

A gyógyulás folyamán egészen a legújabb időkig jelentékeny torzulást vettem észre olvasáskor. Most már e torzulásnak csak nyomai vannak; különösen, ha az olvasmány sorai nagyon sűrítek, akkor veszem észre, hogy a sorok nem egészen egyenesek, s némi árnyékoltság van a nyomtatványon. Ez a bizonytalan árnyékoltság teszi, hogy messzire nézéskor sincs meg látásomnak a rendesen fölül levő élessége, mely szembajom előtt megvolt.

Azonban legsajátszerfibb megfigyelésem az volt, hogy bal szemem jókora ideig hemeralopiásnak mutatkozott. Ha világosságról olyan helyre kerültem, mely gyöngén volt megvilágítva, egy ideig semmit sem láttam a bal szememen, csak nagy sokára világosodott meg szemem előtt a helyiség, holott a jobb szemem látása egészen arányos volt a világosság fokával. Ez az állapot némiképpen most is megvan, bár korántsem olyan mértékben, mint kezdetben volt.

Az okát — egyelőre csak okoskodásképpen — abban kellett látnom, hogy míg a jobb szemem pupillája sötétes helyen kitágul s több világosságot bocsát a szemem belsejébe, bal szememnek synechiákkal rögzített szűkebb pupillája nem tágulhat annyira, hogy elégséges világosságot ereszthetne be. Tökéletlennek kell a bal szemem ideghártyája adaptálódásának lennie. Érthető, hogy a mikor még pupillám területéből az izzadmány föl nem szívódott, akkor még az egész 3’5 milli-