Szemészet, 1893 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1893-04-30 / 2. szám
1893. 2. sz. SZEMÉSZET 17 1. A látóhártya darabját érő inger felvételében, az anyag szolgáltatása tekintetéből, az egész látóhártya vesz részt, — és így az, a mit Hering (Prága) tanár a közönséges nézésről régóta hirdet, az erythropsia kórosnak tartott jelenségénél is beigazolódik. 2. Az egyik látómezőnek vörös látásba hozása a másikat is ugyanúgy változtatván meg, ez bizonyíték, hogy a látóidegek kereszteződése sem teljes, sem egészen hiányzó nem lehet, vagyis hogy félleges (semidecussatio). 3. Az egyik látóhártyát csak részben találó inger nemcsak az ezen szemhez tartozó psychikus látóteret, hanem a másikat is a maga egészében éri. 4. Az egyik szemgolyónak sorvadása csak a hozzátartozó látórostoknak, de nem az idegsejttelepeknek következményes sorvadását követeli. 5. Az erythropsia észrevevésének műhelye sem az eleji (retina), sem a végső készülék (agykéreg), hanem az elsőrendű idegközpontok. Innen az ingerhatás a kéreg látó helyeire már feldolgozottan sugárzik. 6. A megingerelt szemnek látóidegjén természetesen leszálló idegáram (katatonus) a vöröslátás idejében a másik látóidegen is megvan. A két látóhártyának akármelyikét ez alatt érintő ingerület csak akkor szállhat fel (anatonus), midőn amazt (a katatonust) leküzdeni képes. A gyengülés, mely a vöröslátás fokában olyan észrevehetően beáll, ezen physiologikus deductiót kitérhetetlenül bizonyítja. 7. Az egy szemen véghezvitt hyperibolyás kimerítés természetesen az alkotó elemek vegyi állapotát csak ezen látóhártyán változtatja. De az agyvelőbe felszállott változás mind a két agyféltekét egyenlően éri. Tehát az összes látási központokra oszlik el. A másik látóhártyát ez alatt nem lehetne olyan eredmónynyel mint máskor ingerelni. 8. Az egyik szemnek az erythropsiából az egyensúlyos színlátásra üdülését a másik elősegíti. Mindezen következtetések ügyében a fényképészek tapasztalása is nagyon tanulságos. A pkotochemikus hatás körülményeit kimerítően ismerik. A kép felvételére gyengén felhős eget szeretnek, hogy hyperibolya nélküli árnyékos helyek ne maradjanak és majd a képben az alap nagyjára ugyan sötét, de rajzolatot ne teljesen nélkülöző legyen. Kék és zöld tárgyak rosszul fényképeződnek. A képfelvétel befejezéséhez szükséges leöntést csak vörös üvegablakkal ellátott derengés fülkében végezik. A vöröslátás felidézése a reflektált, polarizált, ködön átmenő fényben nehezül. Ezért szobában önként támadásáról nem hallunk. Ellene pápaszem is sokban véd. A naptányór megnézése után támadó vakfoltok és váltakozó színű utóképek ismertebbek ugyan, de azért a tiszta erythropsia jelenségeit mégis megkapjuk, ha a naptányéron gyorsan végig néztünk és mindjárt árnyékolt helyre lépünk, a hol sötétebb alapon világosabb tárgyak találkoznak. Az irodalom tele van adatokkal, melyek szerint hófelületek megnézése teljes vakságot okozhat. Csakhogy ez az enyhébb szemsértést képviselő ibolyafeletti elkáprázást és az általa megindított erythropsiát nem zárja ki. Tiszta hómezőkön napsütéskor járók könnyen láthatnak vörös foltokat, ha a fényléstől megpihenés kedvéért időközönként mind szaporábban hunyorítanak. Ezt több mint 20 év előtt magam is tapasztaltam, rajta okoskodtam, de megfejteni nem bírtam. Érthető, hogy hiszékenyek és képzelődök, értelmi egyensúly hiányában, ilyen észrevevést badarul értelmeznek, hogy vérnyomoknak tartják és mystikus hitre vagy vétkesen történtekre félremagyarázzák. Utczán és napfényen járva, azután kapun belül magasra függesztett hirdetményt olvasni akarva, a betűk vöröseknek látszottak. Nyáron akárhányszor napfényben kocsizva és olvasva észrevettem, hogy a betűk vörösek, mi alatt a felcsapott kocsiernyő miatt olvasmányom árnyékos maradt, körülötte pedig a kövezet sugárzó fényt vert felém. A betűk zsírfénye volt az a világosság, a melyből a hyperibolyásan telített látóhártya csak a vörös tartalmat szolgáltatta ki. A villámos izzófény a színképnek részeit kedvező egyensúlyban birja. De a villámos ívfény veszedelmesen hyperibolyástartalmú. Egy év előtt egy ilyen lámpát a körüllibegő szemcse-sereggel, mely utóbbi alighanem az elektromos erő által lehasított üvegpor, érdekkel nézegettem. Azután hátat fordítva és távozva, saját árnyékom területén minden világosabb hulladékot vörösnek láttam. Innen nagyrészt az indíttat a most közölt vizsgálatokra. Meglepő, hogy a villámos ívfény bántó hatásáról leginkább a maradó károsodások, sőt végleges megvakulások jönnek tudomásra. Ezeket talán vöröslátás megelőzte ugyan, de mivel a jelenség csak különös és alkalomszerű, nem sok figyelmet keltett. — így tehát a vöröslátásnak természeti tényezői egyik tagját képezik azon megmaradó, de az átalakulásokban nyilvánuló erőknek, a melyek éltetnek, világítanak, melegítenek, mozgatnak. Grlawkoma és amotio retinae. Irta : Hoor Károly dr., cs. és kir. ezredorvos, egyetemi magántanár, a 17. számú helyőrségi kórház szemészeti osztályának főorvosa. A „Wiener klinische Wochenschrift“ 1888. évfolyamának 18. számában, a reczehártyai leválásnak egy, — sok tekintetben érdekes esetét írtam le1, a melyet Fachs tanár klinikáján észleltem. Ennél az esetnél amotio retinae mellett, — a mely traumás alapon oly módon fejlődött, hogy kovácsolás közben, az egyén jobb szemének neki pattant egy vasdarab, —- glaukoma lépett föl. A szóban forgó esetben, az amotio és a glaukoma is, — hosszú időn keresztül egymás mellett állott fenn, jólehet az amotio retinae mindig sokkal laposabbnak mutatkozott akkor, ha a szem tensiója a T -|- 2, esetleg a 7' -f- 3 értékét érte el és meredekebbnek, prominálóbbnak, ha a szem tensiója T + 1-re csökkent. Eltekintve épen ezen érdekes körülménytől, az eset még azért is említésre méltó, mert szintén igazolja Raehlmann-n&k,2 mint elsőnek, azt az állítását, hogy retinalis amotio mellett, a szem tensiója nemcsak normális és subnormalis, hanem fokozódott is lehet, — a nélkül, hogy a reczehártya leválását új képlet idézné elő; —r illetve, hogy amotio olyan szemben is felléphet, a melyben a tensio fokozódott. Raehlmann-nük ezt az állítását sokan tagadták, bár jogtalanul ; mert eltekintve attól, hogy Raelilmann állításának helyes voltát maga is két esettel bizonyította; Arit már körülbelül 30 évvel előbb, azaz 1846-ban, szemeket bonczolt, melyekben a glaukomás elváltozások mellett, retinalis amotiót is talált és később — 1858-ban — Müller Henrik is közölt egy ilyen esetet. Az tagadhatatlan tény, hogy tensió-emelkedés és amotio J retinae, egymás mellett nagyon ritkán fordul elő, s lehet mondani, majdnem csak azokban az esetekben, a hol a reczehártya le- I válását valamely intraocularis álképlet okozza. Hogy mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy álképletet gyanítsunk, illetve keressünk olyan reczehártyai ablationál, melynél a szem tensiója fokozódott, azt jellemzően bizonyítja az az eset, melyről Fuchs3 tesz említést. Az eset a következő : Arit az amotio retinae egy esetében, melynél a szem tensiója fokozódott volt, chorioidealis sarkomát diagnostizált és midőn két évvel később a fájdalmas szemtekét enukleálták és azt felbonczolták, teljes reczehártyai leválás mellett, glaukomás elváltozásokat és mély excavatiót találtak ; de chorioidealis sarkomáról, vagy egyáltalában, bármi néven nevezendő más új képletről szó sem volt. 1 Hoor. Traumatische Netzhautabhebung mit Drucksteigerung. [ Mittheilung aus der Universitäts-Augenklinik des Prof. Fuchs. 1. c. 2 Haehlmann E. Ueber die Netzhautablösung und die Ursache ihrer Entstehung. Archiv, f. Ophthalmologie XXII. IV. 1876. pag. 233. 3 Fachs E. Ueber Sarkom des Uvcaltractus. Wien 1882. pag. 261. 4 Nordenson E. Die Netzhautablösung. Wiesbaden. 1887. pag. 215—220.
