Szemészet, 1891 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1891-04-26 / 2. szám

Melléklet az »Orvosi Hetilap« 17. száméihoz.

Budapest, 1891. évi április 26.

2. SZ.

SZEMÉSZET.

Szerkeszti SCHULEK VILMOS egyet, tanár.

Schulek tnr. klinikájából.

A hályogoperatiók körül szerzett tapasztalatok 1880—1890-ig.

Issekutz László dr.-tól.

(Folytatás.)

Az elhomályosodott lencse kihajtása csak az ötét zárva tartó tok valamiképen való megnyitása után történhet, melynek elérésére a legrégibb időtől fogva, különféle eszközöket szerkesztettek. A tokot egyszerűen behasító eljárás mellett igaz ugyan, hogy ha az tökéletes volt a lencse szabadon jöhet ki, de sok műtevésből kikerült tapasztalatok mind kívánatosabbá tették, hogy ezen egyszerű behasítás mással pótoltassák. Ha a tok csak egyszerűen behasittatik és belőle a lencse tökéletesen is eltávozik, úgy visszamaradhat a tok és pedig az itt számba jövő elülső tok, mely a későbbi időben secundariát produkáló sejtteleppel bir. így megeshetik, hogy a bizonyos feszülés alatt álló tok a behasítás alkalmával oldalt húzódik és a pupillának megfelelően jó látást megengedő rést hagy és az illető az operálás után egy bizonyos ideig jól lát, de ha a sejtek burjánzása, a lassú secundaria képződés megindult, a látást a képződött hártya, fekvése, vastagsága szerint föbbékevésbbé leszállítja. Ha a tok vastagodott, rigid, felkunkorodásra az oldali irányokban a berepesztés után nem hajlamos, vagy nem képes, úgy már műtét után mindjárt a közepén fekvő tokdarab lényegesen befolyásolja a látást, mihez ha még esetleg secundaria képződés is csatlakozik, ismét vaksággal határos állapot állhat elő. A látás visszaszerzése miatt újabb műtéthez kell folyamodnunk, mely ilyen vaskos secundariánál már nem is az egyszerű, veszélytelen discissióból fog állani, hanem a sokkal veszélyesebb vonalas kivonásból, mely az esetek túlnyomó számában nem oly egyszerű műtét következményeiben, mint azt első pillanatra gondolnánk, nem olyan itt, mint midőn fiatalkori hályog eltávolítására veszszük elő.

Mindezen hátrányok és kellemetlenségek kikerülése utáni vágy vezette már régen a szemészeket azon gondolatra, hogy a tokot neesak egyszerűen behasítsuk, hanem abból lehető nagy részletet kitépjünk és ezt el is távolítsuk. Régi törek vés ez, melynek minduntalan egy-egy új eszköz megalkotása volt az eredménye, minő az Arlt-Collmann féle csípő, a francia pincét kystotomes stb., de melyek különféle technikai hibák miatt gyakorlati alkalmazásba nem jöhettek.

Förster boroszlói tanár oldotta meg szerencsésebben e kérdést a róla elnevezett csípőjének megszerkesztésével, mely azóta meglehetősen elterjedt. Minthogy az eszköz mégis új és gyakorlati alkalmazása csak inkább nagyobb kórházakra szorítkozik, melyek hivatva is vannak észszerűen kipróbálni az egyes ajánlatokat, honnan azután a nagy praxisba is mint ajánlatos eljárások átplántálódjanak, nem vélem feleslegesnek, ha az eszközt néhány szóval bemutatom. Egy a Liebreich iris csípő alakjával biró eszköz ez, melynek vége a csípő részlete mintegy 85° alatt van nyelétől elhajtva, mely előbbi részlet hossza 5-6 mm. A csípő vége nem rovátkáit, hanem annak alján három hegyes egymással szemben álló fog vau, úgy hogy becsukáskor teljesen egymásba illenek és így az egész csípőt mint gömbölyű, nem sértő eszközt lehet a csarnokba vezetni. A fogak a csípői részlet hátsó részletében vannak elhelyezve, mert a csípőnek ezen részlete jut a lencse felszínére és így kis nyomással jobban besülyedhet a tokba, melyből egy részt kitépni kívánunk. Az eszköz kezelése úgy történik, hogy az

iris kimetszésé után óvatosan a seben át, csukott csípővel a cornea hátsó falán csúsztatva azt, a csarnokba vezetjük egész az alsó papillaris szélig és így annak területébe jutunk. A csípőt itt a pupilla tágságának megfelelően szétnyitjuk és gyenge nyomást gyakorolunk a lencse elülső felszínére, midőn a tokon ránczot csíphetünk. Az így megfogott ránczot a csípőnek jobbról-balra és vissza történő gyöngéd rángálásával iparkodjak kitépni, mely művelet alatt a csípővel a csarnokból kifelé is haladunk. A csípő szárai közötti tokdarab a kitépés után rögtön összezsugorodik, úgy hogy annak nagyságáról csak úgy győződhetünk meg, ha rögtön vízbe tesszük, midőn az lap szerint kiterül.

Mint említeltem a csípő fogas részlete mintegy 85° alatt van eihajlítva, minek folytán könnyű belátni, hogy a felül készített seben átvezetett csípő nyelének egészen előre felé kell fordulnia, úgy hogy a cornealis síkon majdnem függélyesen áll, mi a csípő kezelését tetemesen megnehezíti. El kell távozni ugyanis tetemesen az orbita felső szélétől, illetve a homloktól, mi a támaszkodást felette kedvezőtlenné teszi, támaszkodó kisujjunkat ki kell nyújtani, mi megint a biztosság rovására történik.

Őszintén megvallva, a csípő használatának első idejében, ez nem egyszer ébresztette fel a csípő hajlásában teendő javítás vágyát, mert’ nem tudtuk belátni, hogy miért ne lehetne annak kevésbbé nagy hajtást adni, midőn az előbb említett kellemetlenségek ki volnának kerülve. A különféle esetek operálás alá kerülésekor azonban csakhamar beláttuk, hogy azon hajlás szükséges és meg kell barátkoznunk a belőle származó technikai nehézségekkel, szemben azon jósággal, melyet a beesett szemű, kiálló orbitaszélű vagy az operálás alatt szót nem fogadó, helytelenül viselkedő hályogosok műtevésénél tapasztalunk, kik folyton felfelé néznek. Az említett esetekben, minthogy felül késszített seb van, csak olyképen vezethetjük be, fektethetjük a lencsére és dolgozhatunk biztosan a csarnokban a csípővel, ha az erősen meg van hajolva, annak nyéli részlete nem ütközik az orbita szélbe és így a toktépést perfect végezhetjük, a nélkül, hogy a sebszéleket erősebben zúztuk volna. Kisebb hajlású csípőt ily esetekre úgy lehetne alkalmassá tenni, ha a fogak hátrafelé kiemelkednének és rézsut állásúak volnának. Az ily módon készített eszköznek azonban épen az lenne a hátránya, mit a hályogoperálásnál kerülni kell, t. i. a zúzás, mit a szabadon hátrafelé kinyúló fogak okoznának úgy a bevezetés, mint a kihúzáskor. (Angol gyártmányú ilyen csípő van, de használati nehézségét rögtön belátja, ki csak néhányszor inegkiséi li használni.)

Összehasonlítva ezen eljárás technikai nehézségeit a Jaeger-féle horog vagy akár a discissiós tűvel történő tokhasi - tással, kétségtelenül kitűnik, hogy a Förster-csípő helyes alkalmazásához finomabb érzék és sok gyakorlat szükséges. Nagy gyakorlat szükséges hozzá, míg azon finom izoméizékre szert teszünk, a mely megmutatja, hogy a tokra való nyomhatás végső és megengedhető végső hatását mikor érjük el, mennyire szabad azt reányomni, hogy a tokon ránczot foghassunk, de a zonula Ziuniit meg ne szakítsuk és így az üvegtest elesésének kellemetlen komplicatióját kikerülhessük. Gyakorlott izomérzés szükséges hozzá, hogy megérezzük, vájjon fogtunk-e ránczot vagy elsiklott a csípő a lencse felszínén és ha igen, a csípő kihúzásakor nem csúszott-e az ki a csípő szárai közül, vagy pedig tépünk-e tokot ? !

Ennek tudható be azon bizonytalanság, melylyel eleinte ezen eszközt használtuk, úgy hogy többszöri sikertelen tokfogás után sokszor a horoghoz kellett nyúlni, mire a begyakorlás