Szemészet, 1889 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1889-11-03 / 5. szám
48 SZEMÉSZE T 1889. 5. sz. leírtam; a jobb szem minden lényeges dologban hozzá hasonló, csakhogy a szaruhártya felszínét vastagabb hegedés borította s a szemhéjak szétvonásakor egyikről a másikra feszülő, az intermarginális tereket összekötő forradásos szalagok voltak láthatók. A jobb szemnek jó fényérzése volt, a bal szem kézmozgást tudott jelezni. Felvettem a szembeteg-osztályra, azon reménységben, hogy talán nyálkahártya átültetésével s ha azután a szaru (legalább a bal szemen) jól fedhető lesz, ennek valami módon simábbá tételével némi javulást a látásban kieszközölhetek. Természetesen nem ígértem semmi határozott javulást. Tisztán állott előttem, hogy ott, hol egyetlen egy kis rendes alkatú felhám-szigetecskét sem lehet felfedezni, hol az egész corneát vékony, érdes, itt-ott pikkelyszerűen hámló hegszövet fedi, a pislogás esetleges, alig remélhető helyreállítása után is, a könyelválasztás teljes hiánya és csak némileg is secernáló kötőhártya előállításának lehetetlensége miatt a szaru átlátszóságának visszanyerésére nem számíthatok. A nagyobb fokban elfajult jobb szarut illetőleg nem is terveztem semmit. De a bal szemen némi kis javulás reménysége kecsegtetett; tudtam, hogy antiseptikus oldatok használata alatt a szaruhártya hiányai átlátszóbb szövettel pótlódnak, reméltem, hogy ha esetleg az átültetés sikerül, a majdan megsimítandó szaruhártya felszíne simább marad s a hegszövet vékonyabb lesz. Ily gondolatok közt a száraz szaruhártya felszínének kezeléséhez fogtam először is. Több napon át 5°/0-os vaselin-resorcin kenőcsöt kentem a szemrésbe, egész nap kötés alatt tartva a szemet; kötésváltoztatáskor 10°/o-os bórglyceriunel mostam le a corneát. Később naponta kétszer történt ugyanez. Alig telt el egy hét, a szaruhártya meglepően átlátszó lett, kivált a közepén; a láta átfekétéit rajta, az iris szövetét ki lehetett venni s az asszony — ujjakat olvasott 4 lábnyiról! Elkezdtem a szemet szabadon hagyni, gyakorta mosatván langyos bérsavas vízzel s utána a glycerines oldatot csepegtetve a szemrésbe ; a beteg boldogan használta szemét, járt-kelt magában. De ha pár óráig elmaradt a becsepegtetés, látása azonnal rosszabb lett, bár határozottan látszott, hogy a szaru felszíne simább, a heges réteg áttiinőbb s róla a víz és glycerin nem futott úgy le mint előbb. Beláttam, bogy a javulás tovább ily módon nem fog menni s a látás javulását főleg az egyenetlenségeknek a glycerin-réteggel elsimítása okozta. November végén végeztem az alsó szemhéjon az átültetést, Stellwag és mások tanácsa szerint a szájból vevén a szükséges nyálkahártyát; a műtétnél dr. Dienes K. kollegám volt szíves segédkezni. Először leszabadítottam az alsó szemhéjat s e közben igen érdekes tapasztalatot tettem: a mint bevágtam abba a keskeny, fehér, heges vonalba, mely a szemhéjszél és szaru közt volt, alig 1—2 mm.-nyire hatolva be, feleslegessé vált a lcés használata s az alsó szemhéjat lefelé húzó ujjam ereje elég volt arra, hogy a szemgolyótól elválassza a szempillát; úgy hogy ettől kezdve egészen az átmenő redő helyéig tompán, jobb kezem kisujjának bevezetésével választhattam le a kötőhártya két lemezét egymásról. Az egész olyan látvány volt mint ha két, rosszúl összeragasztott papirlemezt választunk el egymástól; vérzés alig történt egy kevés, csak később, több perczczel a leválasztás után indult meg kissé bővebben. A szemgolyó és a szempilla egymáshoz tapadt felszíne halvány, itt-ott apró vérpontok által tarkított, majdnem száraznak és ínfényűnek mondható, sima lap volt, azt bizonyítva, hogy ez esetben szó sem lehet a leötöhártya zsugorodásáról (a symblepharon posteriusról), összetöpörödésről, mint azt én gondoltam s a mint az pl. trachoma után, vagy mélyre ható roncsolások után történik, hanem egyszerűen a felhám tökéletes elvesztése miatti összeragadás volt szemgolyó és pilla között. A száj nyálkahártyájából mintegy 3 cm 2-nyi darabot vágtam ki s lehetőleg megtisztítva minden felesleges szövettől, beleillesztettem a keletkezett hasadékba. A szemhéjszélhez 3 varrattal hozzáakasztottam, az általa beborított térhez való hozzáilleszkedését pedig úgy igyekeztem elérni, hogy egy kevés jodoformgázt guttapercha-papirba göngyölve, mintegy 4 mm. vastagságú hengerré sodortam s a hasadék legmélyébe, az alsó átmenő redőnek megfelelő helyre illesztettem; ez, mint a következés mutatja, eléggé ezélszerű volt. Az egész nyálkahártyadarab megtapadt helyén; szélei itt-ott elhaltak, de néhány nap múlva örömmel láttam a szemhéji kötőhártyán levő rész piros színét, jó tapadását; az átmenő redő helye is borítva volt, de a mi a szemgolyóra jutott, az mind elhalt. Ez idő alatt igen kedvezőtlen változások állottak elő a szaruhártyán; mindig több és több váladék jelent meg a szemrésben s e miatt a szaru több helyen fellazult, kimaródott, bő és gyakori tisztogatást követelt, lehetetlenné tevén a nyugalmat tartó kötést. És végre is az történt, mi az egyetemi szemkórházban 1875-ben átültetett nyúl-conjnnctivával, mint azt még tanársegédi működésem alatt közöltem volt: a megtapadt idegen hártya fokról fokra összébb zsugorodott, a kötőhártyás zacskó mindig sekélyebb, s az egész műtét eredménye az előre sejtett csalódás lett. Időbe került, míg a szaru előbbi állapotát megközelítette s bórglycerin használata mellett az asszony njjakat 2—3 lábnyiról olvashatott és a kórházat legalább rosszabbodás nélkül hagyhatta el. Nem kételkedem rajta, hogy az átültetés módjában s az utólagos eljárásban kell valaminek lenni, mi az összezsugorodást részben okozta ; de úgy gondolom, hogy ha már egyszer az idegen hártya életben maradt és így helyhez tapadt, az eredmény rosszaságának főoka állandó helyi viszonyokban van, tehát, nézetem szerint, abban, hogy a talaj, melyre az átültetés történt, igen rosszúl táplálta az idegen hártyát. Hogy magában a kötőhártya szövetében nem volt zsugorodásra való hajlandóság, hogy ezt az átültetés által okozott, genyedéssel járó gyuladás hozta létre, bizonyosnak tartom s azt hiszem, hasonló esetben tanácsos lenne bevárni a szétválasztott lapok bőséges sarjadzását s azután erre a már jól sarjadzó, vérerekben bővelkedő felszínre ültetni át a vékony hártyát vagy az újabban, Thiersch javaslata szerint, borhiányok fedésére oly sikeresen használt finom bőrlemezkéket. Ez azonban csak mellékes részlete a szóban levő esetnek s erről többet szólani nem kívánok. Az eset, melyet elbeszéltem, nem páratlan ma már. De még mindig a ritkaságok közé tartozik és a mi magyar orvosi irodalmunkban, a mennyire én tudom, hasonló még leírva nem volt. 1878 előtt (Hirschberg egy megjegyzése szerint) az összes szemorvosi irodalomban csak 9 esete volt leírva, 1884-ig még 6 újabb járult hozzá, melyeket Steffan alább említendő közleményében elsorol, azóta a nálam meglevő szakfolyóiratokban még 11 eset leírását vagy említését találtam, beleszámítva azt is, melyet Csapodi kartárs úr a budapesti orvos-egyesületben ismertetett. Meggondolva a bőr pemphigusának általánosan ismeretes voltát és azon tulajdonságát, hogy a nyálkahártyákon is (főleg a torokban és szájban) elő szokott fordulni, nem volna okunk különösebb érdeklődésre, ha a kötőhártyai pemphigushoz nagyon hasonlók nem volnának bizonyos, más néven leírt megbetegedések és újra meg újra elő nem állana azon kérdés: vájjon nem azonosak-e mindezen, általában bizonyos rejtélyesség által feltűnő esetek ? Steffan, Cohn, Reich és mások közleményei elég alapot nyújtanak ugyan arra, hogy e kérdésre, ha csak egy ilyen esetet láttunk is, igennel feleljünk ; mindazáltal bátor vagyok ezen egyszerű felelethez még némely gondolataim nyilvánítását toldani. A kérdés, a szóban levő baj súlyosságánál fogva, megérdemli, hogy sorban megtekintsük azon képeket, melyeket az ide vágó leírások nyújtanak. Ezekből öt csoportot lehet alkotni. 1. A kötőhártyai pemphigus tárgyalása közben gyakran volt emlegetve a Stellwag „syndesmitis degenerativá“-ja. Stellwag leírása e bajról1 következőleg szól: „Ritka esetekben a kötőhártya egész terjedelmében idiilt, lappangó sarjadzás folyamat alá esik; egész vastagságában fellazul, könnyen vérző, szemölcsszerű állománynyá változik, bársonyszerűen, érdes felszínéről különböző terjedelmű, laza, erekben dús, vagy halvány, fehéresszürke daganatok nőnek ki, melyek a kötőhártya felszínének szemben eső részével hamarosan összetapadnak és 1 Stellwaq, Lehrbuch der prakt. Augenheilkunde, 4. Auflage,Wien, 1870. 413. lap.'
