Szemészet, 1884 (21. évfolyam, 1-6. szám)
1884-09-21 / 5. szám
113 mondja, hogy azt nem megfelelően fogom fel, hogy glaucomáról szólani pettyüdt szemen klinikus részéről csak úgy érthető, ha a kórtörténetet nem olvasta el. Ezen kifogásokat meg én nem értem. Nem képzelhetem hogy a t. szerző ne tudná, hogy lágyság a szemen ma, nem zárja ki a keménységet tegnap, — úgyszintén hogy a glaucomás degeneratio egyik alakja az ellágyulás. A Fischer esetéről egyébként a t. szerzővel addig nem is lehet vitatkozni, míg első közleményének azon paradoxonját ki nem magyarázta, hogy a mi zsugorodik az nagyobb lesz, vagyis hogy miképen származhatott a fájdalmasság a chorioiditis externa álhártyájának zsugorodásából midőn az egész teke bevallott módon ectasiás lett. Ugyancsak a Fischer esetéről mondja, hogy annak lelete nélkül is elvetné a reductiót és hogy azt csak illustratióképen hozta fel. De hát hogyan Ítélhet épen a reductiónak veszélyességéről, ha az egyetlen bonczolt reductiós esetre sem szőrűi támaszkodni; és miért hozta illustratiónak épen ezen esetet az irodalomba, midőn tudhatta hogy nekem erre hallgatagnak maradni nem lehet1), az irodalmi viták iránt pedig ellenszenvvel lenni vallja magát? Vannak, kik azt állítják, hogy első közleményének (mert ő hozta e tárgyat vitára, daczára az irodalmi viták iránti ellenszenvének) épen az volt czélzatos zamatja, hogy nálam operált szemet neki kellett utólag jó karba hozni. De én azt tartom amaz állítással szemben, hogy mások indokainak bírálatába még hallgatagon sem jó bocsátkozni, — hiszen tudhatjuk hogy ilynemű következtetésekre tényleges ismereteink nem lehetnek addig, míg mindentudókká nem válnánk. Hogy Graefe később nem írt többet a reductióról, még nem bizonyítja hogy elejtette, hanem egyelőre csak azt hogy nem tartotta szükségesnek vagy nem volt róla újat mit írni. A német szemészek levelei nekem is imponálnak, kétségtelenül érdekesek és arra el is voltam készülve, hogy a t. szerző a kérdést a külföldi tudósok areopagja elé fogja hozni, mely alkalommal értesülhettek, hogy íme ebben a barbár Magyarországban milyen badar reductiós dolgokat miveinek bizonyos emberek. Azonban tárgyilag csak annyit veszek ki a levelekből, hogy Hasner tanár még most is ellenszenvvel van minden iránt a mi Graefetől származik és hogy valamennyien a reductió helyett az enucleatiót végeznék mindenkin, ha az — megtenni hagyja. És nem is redukálnak hanem enucleálnak, mert betegeik erre is reá állanak. De a kifogások nagy részét első feleletemben magam is méltattam, és a kérdés feltevését szerző nem közölte, pedig ettől függ a felelet megítélése. Ha választás van, jobb az enucleatió, — ezt mindnyájan elismérjük. Ha azonban a beteg csak ezen választást adja: reductió vagy semmi, akkor mit tegyünk ? Szerző azt mondja, hogy semmit. Én azt mondom, hogy próbáljuk a reductiót. A leveleknek külföldi tudós írói erre nem is reflectálnak. így a bizonyítás megint félleges. Mindnyájan ugyanazon észbeli törvényeknek hódolunk, a tények megállapítása folyamatban van, a valót felismerni kívánjuk, betegeinknek javát akarjuk. És mégis miért nem tudok én a szerzővel egy értelemre jutni, holott komoly törekvését őszintén becsülöm, a felvetett kérdés számos részletét (péld. a chorioiditis externát) felvilágositásúl elfogadom, a leletek hűségében nem kételkedem, és gondolatmenetébe belehelyezkedni igyekezem r Úgy hiszem hogy azért, mert a t. szerző lényeges premisszái ingadozók. A phthisis bulbi az első közlemény szerint tűrhető állapot, a második közlemény szerint nagyon veszedelmes. A chorioidealis idegek az első közlemény szerint a sorvadt szemben genyes elmállás útján elenyésztek, a második közlemény szerint izzadmányba beágyazva és hyperhaemiásan izgatva vannak. És más hasonlók. így aztán hiú a jő akarat a szerző álláspontját elfogadni. És azután azt is hiszem, hogy a kérdés addig kényszeres, átalános érvényű, megfejtést köztünk nem is fog nyerhetni, míg a t. szerző azon elvet nem alkalmazza feltétlenül, hogy a descriptiv kórbonczi (pl. ismeretlen előzményű hulláról nyert) leletet előbb klinikai tapasztalaton alapuló tényekkel kell egybevetni mielőtt a végső kőrtani folyományt kivonjuk. Pedig az a tény, hogy némely phthisises szemet ki kellett venni, mindaddig míg százszor annyi sorvadtszemű ember háborítás nélkül él és hal, nagyon részleges érvényű tapasz- *) tálát marad és azt törvényszerű érvényre sem makroskópos sem mikroskópos nyújtás elszélesíteni nem tudja. — I 14 — Arit Ferdinand 37 éves (1846—1883) tanári működéséről. Nem illik egy embernek összműködését leírni mielőtt az megszűnt volna hatni; de igenis szabad egyik különálló tevékenységét leírás tárgyává tenni, ha ez mindenkorra befejezéshez jutott, oly működés, mely jelentékeny és gyümölcsöző voltánál fogva kifejtőjének világszerte hírnevet szerzett. Most júliusban egy éve annak, hogy Arit 71 éves korban a tanári pályától elvált, melyen több mint hét lustrumon át irigylendő testi üdeséggel s oly szellemi rugékonysággal működött, hogy reménylhető, miszerint mint orvos és búvár még sokáig tevékeny marad, bár a kérlelhetlen törvény tanári működésével felhagyni kényszerűé, mely iránt pedig az utolsó óráig benső szeretettel viseltetett. Kiválóan érdemes a nagy szemész 37 éves működését közelebbről szemügyre venni, már azért is, mert ritka sikerekről tesz tanúságot. Arit Ferdinand Német-Csehország egyik kis falujában született és egy szegény kovácsmesternek a fia; mint 8 éves gyermek egy tanító rokonához jutott, hogy majdan ennek fáradalmas hivatalát átvegye; minthogy azonban a megkivánt zenei tehetséget nélkülözte, mely nélkül akkoriban tanítót alkalmazni lehetetlennek tartottak, azért papi pályára szánták s a gymnasiumba küldték. Kezdetben jótékony rokonok támogatására volt utalva, de harmadik iskolaévétől kezdve kenyerét fiatalabb iskolatársainak tanításával kereste. Azóta — körülbelül 55 éven át — csak kevés megszakítással folytonosan tanított, mert deák korában Prágában is, hol 1831-ben egyetemi hallgatóvá lett s 1839-ben felavattatott, tanítással tartotta fen magát. 1840-ben, Bécsben való több havi tartózkodása után, mely idő alatt egyéb előadásokon kívül Jaeger Fr.-nél műtéti cursust halgatott, tanára, Fischer Nép. J. által, a prágai szemklinika assistensévé neveztetett ki. Ezen állomásától 1842-ben vált el, hogy 4 éven át általános magángyakorlattal foglalkozzék. Midőn Fischer 1847-ben megbetegedett, javaslata folytán Arit bízatott meg helyetesitésével, egy év múlva bekövetkezett halála után pedig a klinika ideiglenes vezetése Arlt-ra ruháztatott át. Már azon volt, hogy az 1849. tavaszán Lipcsére történt meghívást elfogadja, midőn ugyanazon év nyarán Prágában a szemészet rendes tanárává neveztetett ki. Ezen állomáson működött 7 évig, míg 1856-ban Rosas halála után a bécsi egyetem szemészeti tanszéke megürülvén, Arlt-tal töltetett be, melyen 2 7 évig tanított. Bécsben egyéb kiváló férfiakon kívül különösen a már élőbbről vele baráti viszonyban álló Rokitansky és Skodához csatlakozott, kikkel egyetemben hozzájárúlt a bécsi iskola kitűnő hírnevének megállapításához. Hány jó tanító van, a ki sok éven át tanít s mégis mily kevésnek jut a szerencse, jó tanítványokkal bírni, kik szellemében továbbműködnek. Arit ezen kevesekhez tartozik. Még azalatt míg tanított szerencsés volt látni, hogy tanítványai gyakorlati és elméleti úton a szemészetet előmozdították; megélte, hogy számos assistense, kik Bécsben oldala mellett működtek, tanszékeket foglaltak el, saját maguknak és mesterüknek dicsőségére. E helyen említendők: Schulek Budapesten, Businelli Romában, Rydel Krakóban, Becker Heidelbergában, Sattler Erlangenben és Fuchs Lüttichben. Midőn Arit ezen tanítványairól beszél, akkor elfelejti tövises életpályájának fáradságait és szenvedéseit, akkor ő, az annyira szerény, büszkén tekint működésének fényes eredményére. Tanári működésének egyik élvezetes időszakát alkotá Graefe Albrechttel való együttléte. 1849-ben jött a genialis fiatal ember Prágába, hol Arit keltett benne legelőször a szemészet iránt érdeklődést és egy év múlva, mialatt Európa legtöbb egyetemét meglátogatta, megint Arlthoz tért vissza, az 1850—1851. telet ott töltendő hol a dús tapasztató férfiú, ki már a kezdőben is kiváló tehetséget ismert fel, vele több hónapon át dolgozva, a szemészet számos nyílt kérdése fölött eszmét cserélt. Arit már akkor a fiatal Graefe-nek nagy jövőt jósolt; hatalmas esze, párosulva lankadatlan *) Vagy nekem más mértékkel mér, mint magának?
