Szemészet, 1883 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1883-07-22 / 4. szám
81 82 Olykor láthatni Weckernél peritomiát is. Széles csíkot vágott ki pl. a teke kölőhártyájábói, hogy egy régi, megrögzött keratit. parenchymatósa-t meggyógyítson. A műtét más esetekben sem bír kiváló hatással, itt — azt hiszem — még kevésbbé várható tőle jó eredmény. Föitétlen dicséretet érdemel W. staphyloma műtétele (a conj. összevarrásával az amputált bulbus fölött). A visszamaradó tekerészlet igen csinos alakú. Kevesebb elismerést fog aratni a látóideg-nyújtás, mit újabb időben széltire gyakorol a pihenni nem tudó szemész. Ha egyik szem megvakult (különösen tabes-nél), a másik szem megmentésére történik az atrophizált idegnek nyújtása. E czélból az operáló leválasztja a belső egyenes izmot, az ideget egy parányi szülőfogóhoz hasonló eszköz két kampója közzé fogja s előhúzza csaknem a conjunctiva-sebig. Mintegy két percznyi nyújtás után az ideget elbocsátja s az izmot helyére visszavarrja. Egy esetben műtét után a másik szem látása */io-ről hs-ra javult s a tabes tünetei is enyhültek. Attól lehet tartani, miszerint az eredmény nagyon is mulékony leend. A trichiasisra is eltérő műtété van Weckernek. Flarer módja szerint ketté nyesi a szemhéjszélt, a seben beszúr 3—4 tűt, azokat a bőr alatt előtolja s körülbelül a porcz szélénél szúrja ki. Ezután a megfelelő fonalvégeket össze- s így a szemhéjszélt a porczszél tájékához odaköti. Ptosis-nál kimetsz (Celsus eljárása szerint) egy eliptikus bőr részletet, az alsó sebszélbe fonalkacsokat vezet be kettős tű segélyével, a tűket a bőr alatt föl s a szemöldök fölött kiszúrja, a hol azután a fonalvégeket összeköti. Ezáltal a kacs az alsó sebajkat a fölsőhöz emeli, másfelől a szemöld fölött megkötött fonalak nyomán vékony hegkötegek képződnek, melyek az egész szemhéjat emelve tartják. (Pagenstecher módosított eljárása.) Ezek a szembetűnőbb s figyelemreméltóbb gyógy- és műtétmódok, miket ez idő szerint Wecker klinikáján találunk, közülök kétségtelenül el fog törölni már a közel jövő nehányat, míg mások ellenkezőleg általános elterjedésre számíthatnak. Szemelvények. — „Az ép és beteg lencse boncztanához“ czimű munkát Becker Ottó tanártól (Wiesbaden 1883. Bergmannál, 220. I. XIV táblával, 36 márka) a Centralblatt f. Augh. f. é. jun. füzete következőkben ismerteti. A gerinczesek szemlencséje epithelialis képződmény. Alkatnélkűli tokján belül csak epithelsejtek és lencserostok, azaz hosszúra nyúlt epithelsejtek foglaltatnak. Ezen egyszerű szerkezetnek tanúlmányozása különösen tekintettel a benne tükröződő életjelenségekre, mégis sok nehézséggel jár. Miután újabb, biztos eljárásra akadt, Becker ép és beteg lencsék 20 év alatt gyűjtött becses anyagát vizsgálatainak tárgyává tette. Az I. fejezet a vizsgálati módokat tárgyalja: 1. és 2. készítményeket, 3. metszeteket. Keményítőshez Müller-féle folyadékot használt, beágyazáshoz Caberla-massát és Celloi'dint. A metszetek O'Oi — 0*02 mm. vastagok s a Thoma-féle mikrotommal készítettek. II. Az ép lencse boncztanához. A) A lencse fejlődése. 1. A lencse első nyomait a gerinczeseknél az ectoderma megvastagodása jelzi. Kérdéses, vájjon a későbbi fejlődés közben az eredetileg tömör sejthalmazból a legbelűl fekvő sejtek felolvadása (Einschmelzung) által képződik-e üres hólyag, vagy ez eredetileg, behorpadás és későbbi lefűződes által jön-e létre. His az emberi ébrénynél az utóbbit állítja. Egy bizonyos időszakban valamennyi gerinczesnél — az embernél is a lencse folyékony bennéket tartalmazó zárt hólyagot képez, melynek fala többrétegű epithelsejtekből áll. 2. A 4-ik hét végével a további fejlődés azzal veszi kezdetét, hogy a lencsefal proximal falának sejtjei distal — az embernél sagittal irányban nőnek, és úgy egymásba tolódnak, hogy délkörös metszeteken csak egy sejtsorozatot képeznek ; a középsők hoszszabbak, a székiek rövidebbek. Az epithéllé változott distal sejtek a lencse egyenlítője mögött mennek át a rostsejtekké kinőtt proximal sejtekbe. Ezen időszak befejeződött, ha a lencsehólyag üre a kinyúlt proximal sejtek által ki van töltve, embernél a 2-ik hónapban. 3. A harmadik időszakban a sejtes elemek és pedig úgy az epithel mind a rostok szaporodásnak indulnak, utóbbiak az egyenlítőben és mögötte fekvő epithelsejteknek rost-sejtekké való kinyulása által. Ezen újabb rostoknak az egyenlitő felől történő lerakodása folytán az eredeti ébrényi rostok végei a mellső hámtól és hátsó tokfaltól elkülöníttetnek. E mellett a legrövidebb és legifjabb rostok még most is kifelé domború ivet képeznek, mely később a tengely felé néző homorú irányt követ, mihelyest ezen rostok mellűi a distal irányban kinőtt primitiv rostok mellső végei és a distal epithel közt lévő capillaris űrbe, hátul pedig az elsődleges rostok hátsó vége és a lencsetok közzé szóróinak. Ilyenképen az elsődleges rostok a tok- és az epitheltől lassanként elszoríttatnak, és végűi a j kész szervnek közepét képezik, mely concentricus rétegek által körűi van véve. A teljesen kinőtt rost a lencse felénél többet nem vesz körűi, némely állatnál még ennyit sem. Említi a külömböző gerinczeseknél a rostok lefutását, melynek jellemzője az embernél s néhány más emlősnél, hogy ugyanazon réteg rostjai szabályos három sugarú alakokban találkoznak, melyeknek középpontja a sarkokban fekszik, s melynek sugarai 1200 szöget ké! peznek. A mellső és hátsó felületen a sugarak síkjai nem esnek össze, hanem egymás ellenében 6o°-nyira forgattak, úgy hogy egyik mellső sugár a két hátsó közötti térnek középvonalába esik. Ezen harmadik fejlődési időszak a második hónap közepétől az ébrényi élet közepe tájáig terjed. A rostok hossza minden rétegben megközelítőleg egyenlő, a kölömböző rétegekben kivűlről befelé fogy. A lencsetok részben mesodermaképződmény, részint a lencsehólyag sejtjeitől eredő cuticularis alkotásnak tekintetik, létezése a harmadik időszak kezdetétől fogva már kétségbe nem vonható. B) A lencse növekedése innen túl a megszületésig akként foly le; hogy rost rost után a csillagig előrenyomúl. Minthogy azonban a már képződött rostok nagy része teljes nagyságát még nem érte el, a lencsének az egyenlítő irányban terjedelmében növekednie kell, míg tengely irányban visszamarad. Az említett csillag-alak az emberi lencsén a szüléstől kezdve összetettebb idomú lesz s ezen időpontban az ébrényi növekedési időszak végét érte. A méhen kívüli növekedési időszakban, az előbbiekkel azonos változások folynak le, melyekkel egyidejűleg élettani visszafejlődés észlelhető a lencsében. Ezen két folyamat kölcsönös viszonya a méhen kívüli életet két szakaszra osztja, melynek elsejét a gyarapodás jellemzi tetőpontjának eléréséig, másikát a térimé kisebbedéssel, visszafejlődéssel járó változások. A csillagalak említett változása abban áll, hogy minden elsődleges sugár helyett két újabb áll elő, s ezen folyamat ismétlése által 12 sugár (30° távolságokban) is állhat elő. Szerző e helyt a lencse súlyának és köbtartalmának változásait is adja az ébrényi kortól a kilenczvenedik életévig. Az újszülöttek előcsarnoka igen sekély; nagyobb megtelése által a zonula kifeszítésénél fogva a lencse jobban lelapúl. A mellső sarktól kiinduló rost vége a megfelelő hátsó sugár külső és középső harmadának érintési pontjáig terjed. A legközelebbi rostok a mellső oldalon mindig egy rostszélességgel távoznak el a középtől s ugyanannyival továbbterjednek fel hátul, úgy hogy végre a mellső felület radiusának külső és belső harmadának érintési pontjától kiinduló rostok ismét a hátulsó sarkig felterjednek. Minthogy felnőtteknél a csillagok sokszorozásának typusa külömböző, ugyanazon rétegnek rostjai is külömböző és a lencse kerületéhez viszonyítva csekélyebb hosszúságúak. — Újszülötteknél a mag még mellfelé domború ívet képez, később nem. A rostok eleinte csak mellső, később hátsó végükkel is nőnek. Az egyes rostrétegek vastagsága nem fogy fokozatosan a közép felé, és a gyermek táplálkozási viszonyaitól is függ. A lencse-csillagokban vagy az úgynevezett „interfibriilaris menetekben“ különös anyag nem létezik; a csillagokban a rostvégek közvetlen egymásmellen fekszenek, itt-ott elvétve előforduló rost közti hézagok csak szövetfolyadékot tartalmaznak, szintúgy hiányzik bárminemű szilárd vagy folyékony anyag az élő lencse és tokja között; a lencse és epithel illetőleg tok között talált fehérnyenemü folyadék csak hullatünemény.
