Szemészet, 1879 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1879-11-02 / 5. szám
69 70 adják elő a betegek, mintha a fixáló szem által saját természetes színében észlelt lángképhez, még azon üveg színe is gyengén hozzákeverednék, a mely mögött a kancsal szem elhelyezve volt, — úgy hogy tehát itt is, mint hasonló esetekben rendes viszonyok alatt a látlerek viszálya fellépne,“ Elég szorgalmasan vizsgáltam én is ilyen kancsalokat. Igaz, hogy a váltakozólag kancsalok egyszerű-látása színes üveglemezek alkalmazása által egyáltalában meg nem zavartatik ; de a lángkép színe megfelel az épen fixáló szemnek, minden hozzákeveredés, minden viszály nélkül. Épen ezen kísérletekből — a menynyire mérvadók lehetnek — kitűnik, hogy a kancsalok egyszerű látása egyszemű. A vizsgált betegek beható kikérdezése mindig épen ellenkező adatokat szolgáltat. Az esetek legnagyobb számában határozottan a különböző színű lángképeket felváltva észlelték ; de nem a látterek önkénytelen viszálya értelmében, hanem önkényes váltogatással a fixálás egyidejű felcserélésével és azon határozott jelentéssel: a jobb szemmel így, a bal szemmel amúgy. E tekintetben mindkét szem oly önállóságot tanúsított, a milyen különben rendes viszonyok alatt csak az egyik szem öntudatos bezárásánál elérhető. Képzelhető volna, hogy a vizsgált betegek az eléjükbe tartott üveg elnelyezéséből következtettek a szemre, a melylyel a színes képet látták. De biztonságuk nem változott, ha szórásán oldalról vagy felülről mindkét szem elé egyszerre különböző színű üveglemezeket toltam. A kancsalok egyszerű-látása ezek után csak bizonyos kizárási folyamat kifolyásaként fogható fel, a melynek a látmüvelet lefolyásában a kancsal szem excentrikus reczegképe áldozatúl esik. A következő habár csak igen ritka esetekben tett észleletemet el nem hallgathatom. Ha ugyanis a lángot egy szem elé tartott színes üveglemez alkalmazása mellett felváltva fixáltattam, akkor egynémely vizsgált azon állítással meglepett, hogy képes mindkét lángképet egyszerre észrevenni, még pedig majdnem egy s ugyanazon helyen, habár igen határozottan egymástól elválasztva, a mint mondták : egymás mögött. De az ilyen kettős képek látása nem lépett fel soha nyugodt szemállásnál, hanem sajátságos nyugtalansággal folytonosan ingadozó és változó fixálás mellett. Nem kísérem meg az említett kizárás rejtélyes folyamatát a kancsalok egyszerű látásánál megmagyarázni, vagy jobban mondva ellentállok a kísértésnek e bonyolult viszonyok taglalásába bocsátkozni, melyeknél psychikus tényezőknek mindenesetre fontos szerep jutott. Van itt még azonkívül elég a rejtélyesnek, a mi még szintén soká fog várni a megfejtésre. A kancsal láttere, tekintve oldali kiterjedését, nem felel meg, ha mindkét szem nyitva van. épen csak a fixáló szem látása külső és belső határának, hanem nagysága függ szorosan a két szem épen adott állásától. A láttér e szerint összletezett. De ha a kancsalok egyszerű-látása, a mint találtuk, egyszemű, hogy keletkezik a két monokularis láttér egymásba való átmenete ? Schweigger valahol azt kérdezi, hogy mi történik, míg az egyik szem a központi fixálást megtartja, a kancsal szem visio directájában fekvő (azaz az ő reczegközpontjában megjelenő) képpel ? Erre vonatkozólag Graefe újabban a következő kísérletet gondolta ki : A vizsgált beteggel J/2 méternyi távolból megrögzítteti saját (azaz a vizsgáló) arczát. A kancsal szemet színes üveglemez fedi. Ezalatt a kísérlő a kancsal szemnek megfelelő oldalról a fixáló szem visio directájába hoz gyertyalángot: a vizsgált színtelenül látja. Ha a lángot most lassan a másik oldalra átviszi, úgy hogy most az elfedett kancsal szem reczegpontjának átellenében áll, azaz ezen utóbbi szem visio directájában, akkor egyszerre színes a benyomás ; de azonnal megint színtelen, ha különben megmaradó körülmények mellett csakis az üveg helyét változtatja. Ebből elég világosan kiderül, miszerint a kancsal két szeme között bizonyos szerepfelosztás létezik, melyszerint a kancsal szemnek az a hivatása, hogy azon tárgyak perceptióját közvetíti túlnyomó önállósággal, melyek inkább az ő visio directájában vannak. Bizonyos értelemben tehát a kancsaloknál is egy fenálló sajátságos binokuláris viszonyról szólhatunk. És minthogy a kancsal szem reczegközpontja e módosúlt látműveletben oly határozottan résztvesz, egy tüneményen kell csodálkoznunk, a melyre Schweigger kérdésével czéloz. Strabismus alternansnál t. i., hol mindkét szem egyenlő láterővel bir, feltűnő, hogy a kancsal szem visio directájában fekvő kép (ha idővel igazított projectió folytán a fixáló szem központi képével nem is jön helyi collisióba), azon határozott tisztasággal nem jut érvényre, a mely őtet mint szintén központi reczegképet illeti; — hanem hogy mindig csak oldali látásnak megfelelő homályban öntudatba jut. Az akarat megindítása, melylyel a felváltva kancsalító az egyik vagy másik szemét a rögzítési állásba viszi és abban meg is tartja, csudálatosán jár a figyelem összpontosításával azon benyomatokra, melyeket épen ezen szemtől nyer. De épen a figyelem ezen győzelmes összpontosítása egyedül egy reczegközpontra, s nevezetesen a nélkül, hogy a másik a látműveletből egészen kizáratnék, oly tehetség, mely daczára az általa elősegített csakugyan hiányos látásnak alig alsóbbrendű akár a rendes binokuláris látásénál. Graefe ezen tehetséget nem becsli eléggé, mert hogy azt megmagyarázza, újabb művében egyszerűen az észlelés azon általános törvényére hivatkozik, melyszerint egyszerre két maximál észlelésre nem volnánk képesítve, s felhozza példaképen, hogy lehetetlen a kancsalállás különben egészen alkalmas alakja mellett egyszerre egy könyv jobb- és baloldalát olvasni. A kancsalítás akkor csakugyan nem volna hiány — hanem ellenkezőleg egy nem eléggé kívánható tehetség, s én irigyelném azon embert, ki csúnya kancsalításáról egyszer hetvenkedőleg állította, miszerint képes volna az egyik szemével a toronyórát, másikával ellenben zsebóráját egyszerre nézni. De hogy két különböző központi reczegbenyomás egyidejű és egyértelmű észleléséről szó nem lehet, azt tudjuk ; itt azon békés viszonyról beszélünk, a rnely a látterek élettani viszálya helyében kifejlődött. Rendes körülmények között két különböző a reczegkőzpontokat egyszerre érő benyomás, kölcsönös eltolás által az öntudatot nagyon is zavarba ejti. Ezen módosult viszonyokkal karöltve jár a megváltozott projectio. Már több ízben említettem, hogy a kancsal szem a tárgyakat azok valódi helyén látja többnyire. Emlékezzenek vissza azon kísérletekre, melyeket a kancsalok kétszemü kettős képei körűi tettünk, s melyek a kancsal szem reczeg-peripheriája megváltozott vetítési viszonyait épen ez értelemben kiderítették. De még egy igen egyszerű s a mellett igen jól használható kísérletet közölhetek, a mely tárgyunkat illetőleg igen alkalmas adatokat szolgáltathat. A kancsalnak egy körülbelől 15 cm. széles, merev papírlapot adunk, a melyet a középvonalban két szeme között válaszfal gyanánt tarthat. Előtte szemeivel egyenlő magasságban van két látjel bizonyos vízszintes távolban egymástól a falon felfüggesztve úgy, hogy az említett válaszfal alkalmazásánál mindegyik szem számára csak egy, t. i. az oldalának megfelelő jel, látható. Ha most a beteggel a látjelek egyikét fixáltatjuk, még pedig majd válaszfal alkalmazása mellett, majd a nélkül, akkor úgy fogjuk találni, hogy a beteg határozottan állítja, miszerint a két jelt mindig egyenlő távolban látja. Ajánlható, a két látjelt inkább közel egymáshoz alkalmazni, — távolságuk meghatározása ezáltal biztosabb. Szükséges továbbá, hogy a jelek egymástóli távolát a vizsgált egyéntől való távolsággal is kellő viszonyba hozzuk, nehogy az egyik jel képe, mely a kancsal szemnek megfelel, annak vak foltján keletkezzék. — E tekintetben határozott mértékekkel már azért nem szolgálhatok, mert a viszonyok a kancsal szem eltérítésének foka szerint változók. De nem is szükségesek. Nemcsak hogy a kísértés útján könyű az épen alkalmas helyzetbe jutni, hanem még akképen is segíthetünk a bajon, ha a kancsal szemnek megfelelő látjelt nem a vízszintesben, hanem valamivel magasabban vagy mélyebben alkalmazzuk. E kísérlet nem egészen érdeknélküli ; a beteg t. i. előtartott válaszfal mellett az eltérített szemének megfelelő jelt oly reczegponttal látja, mely Graefe előbb említett lángkísérlete szerint rendesen a látműveletben csak igen csekély fokban vesz részt, s talán még egészen a kizárás határain belül fekszik. — Igen nagy érdekkel bírnak a kísérletek, melyeket a betegeken a stereoskoppal ejthetünk. Graefe Alfred ezen kísérleleket is már évek előtt űzte.
