Szemészet, 1877 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1877-11-04 / 5. szám
Ó7 68 testecsek kivándorlása az edényekből a szövetekbe beáll, — mire lob, a szem sorvadása s nem egyszer elhalása következik be. Úgyszintén kísérletek, mint Hippel és Grünhagenéi, habár ismereteinket nagy fokban gyarapították, csak azt bizonyítják, hogy a háromosztatú idegnek izgatása az intraocularis nyomás emelkedését, — ez idegnek bénitása pedig a nyomás csökkenését vonja maga után. A glaucoma eredetét ideges befolyásra csak is akkor vezethetnék vissza, ha megmagyarázhatnék, hogy ezen állandó izgatás tulajdonképen miben áll, és minők azon kórboncztani viszonyok, melyeken alapúi. Ezen viszonyokból meg kellene fejthetnünk az edényekbőli kiömlésnek rendelleneségeit, a kóros intraocularis nyomás állandóságát azon kiegyezkedési törekvések daczára, melyek a növekedett odaáramlás következtében a szem anyagcserében kétségkívül fellépnek. — Addig mig elvitázhatatlan kórboncztani leletek ezen elmélet mellett nem szólallak, pártolóinak élesesziisége daczára nem fog mérkőzhetni a glaucoma bár mely, ha talán csak némiképen is megjárható boncztaní magyarázatával. — A glaucoma neuropathologicus elméletét megérintvén, nem tagadhatjuk, hogy a trigeminus bénitásánál, mint ezt nem egyszer észlelhetjük, a bulbus feltűnő lágysága lép fel. De kérdéses, valljon ezen állapot nem egyenesen a szövetszétesésnek következménye-e ? Csak a neuroparaliticus lob kérdésének végleges eldöntése, fejthetné egyszersmind ezen vitás pontot meg. Nem kevésbé ismert dolog, hogy a trigeminus kiterjedésében fellépő neuralgiákat glaucomatosus jellenségek követhetik. Saját észleléseim valószínűvé teszik előttem, hogy ■ ezen állapotoknak spontán kiegyenlítés véget vethet, — ellentétben a glaucoma más alakjaival. — Minden esetre az ismert glaucomák csak kisebbsége tartozik ide, és mi ezeket mostan függőben hagyhatjuk. Kérdés már most, hogy eltekintve az intraocularis nyomás minden élettani elméleteitől, nem nyújt-e a positiv kórbocztani lelet adatokat, melyek a glaucoma e főtünetét mechanice magyarázzák. Es csakugyan közelebb nem egy adat birtokába jutottunk, mely a glancoméról járatos nézeteket teljesen felforgatja. Ez adatok lényegileg azon fordúlnak meg, hogy a glaucománál egyrészt vérkeringési, másrészt átszürődési zavarokkal van dolgunk, hogy ehhez képest úgy az érhártya és függelékei edényrendszerének változására, mint a szemgolyó elválasztórendszerének, és a Fontana-ürnek, mint a szemteke főátszürődési szervének változására akadunk. Mielőtt e tények közelebbi vizsgálatába bocsátkoznánk, egykét szóval kell érintenünk a Fontana-féle csatorna funktióját, és legyen szabad a tisztelt egyesület figyelmét azon kísérletekre terelnem, melyeket Knies Virchow archivjában közzétett, és melyek a szem anyagcseréjének összes tanára új világot árasztottak. Knies-nek Heidelbergában, Kühne intézetében élő állatokon tett kísérletei a következő messzevágó tényeket derítették ki: -hogy a szem belsejében általános nedváramlat észlelhető a hátsó szemsarktól mellfelé; hogy ezen áramlat az üvegtest tengelyével, az ébrényi arteria hyaloideának megfelelőleg, párhúzamosan haladva, a lencsén áthalad; hogy a kamravíz vegyüléke a sugártest kiizzadásának és egy folyadéknak, mely előbb már a szemteke minden részét áthaladta, — és hogy e folyadék számára kettős út kínálkozik : az első s nem annyira lényeges a szaru-hártyán keresztül, még pedig a Descemethártja felhámjának tapaszléczei keresztül a subconjunctivalis szövetbe; másodszor és főleg pedig a Fontanaféle csatorna hurokjain keresztül a slderába és innen az orbita nyirkutjaiba. A Fontana-féle ür ilykép a szem benső nedveinek főelvezető csatornáját képezi. Ezt a tárgy tüzetesebb megértése végett előre bocsátva, áttérhetünk azon kórboncztani változások jelzésére, melyekről előbb szóltunk. Itt engedjék meg, hogy azon eredményeket megemlítsem, melyekre saját kísérleteim folytán jutottam és melyeket, — bár csak igen röviden már 1875-ben, tehát még a Knies- valamint a Weber-féle tapasztalatok közlése előtt a berlini „Centralblatt“ és az „Orvosi Hetilap “-ban közzé tettem. -— Minthogy ugyanis számos boncztani észleleteim alapján, melyeket a heidelbergi egyetem szemklinika intézetében tettem, azon, — akkor csak subjective — meggyőződéshez jutottam, hogy a glaucománál alighanem mechanicus viszonyokon alapúló zavarokkal van dolgunk, ezen viszonyok kipuhatolásának czéljából azon esetek alapos tanúlmányozásához fogtam, melyekben az intraocularis nyomás legmagasabbra fokozódott és azon változásokat létrehozta, melyeket a szemteke falai Ectasiájának neve alatt összefoglalunk; azon szemtekéket tehát, melyek egy abnormis feszülés befolyása alatt állandóan nagyobbodnak, midőn vagy a sclerafal egyes engedékeny helyei vagy szaruhártyahegek kidudorodva körülirt staphylomák képződésére adnak alkalmat, vagy az egész szemteke folyton valamennyi irányban kiterjed és már felületes tapintgatáskor abnormis keménysége által feltűnik. Mindez eseteket a másodlagos glaucoma osztályába sorozhatjuk, másodlagos* azért, mert a glaucomatosus tünetek csak későbbi tagjaiként jelenkeznek oly affectiók sorának, melyek eleinte pusztán, mint helybelileg határolt gyuladás lépnek fel. Behatóbb tanulmány tárgyává tettem tehát igen sok úgynevezett „Buphthalmust“ vagy „Hydrophthalmust“ különösen oly eseteket, melyeket a szemtükrözés előtti időben helyes tapintattal „hydrops oculi internus“ névvel jelöltek. E vizsgálatok teljesen igazolták azt, mit majdnem mindannyi előbbi búvár is talált, tudniillik: az érhártya és a sugártest nagymérvű atrophiáját. Ezen edényekben annyira dúslakodó hártya, mely szövettanilag tulajdonképen csak egy laza kötszövet összetartotta edényrendszert képez, mely vastag üt- s visszerektől legrendesebben elhelyezett hajszáledényi rétegig minden fokot felmutat, legnagyobbrészt pigmentált, vékony, alig lehámozható hártyába változott át, mely darabonként az annyira jellemző edényelrendezést legkevésbé sem tüntette fel. Igen érdekessé válik az érhártya atrophiájának ténye egybevetve azon körülménynyel, hogy épen az érhártya edényei azon folyékony anyagot szolgáltatják, mely hydropsként a szemteke falait tágítja. Ha ugyanis a folyadék a choroidea edényeiből származik, akkor az atrophia beáltával ennek is meg kell szűnnie, és következésképen kell, hogy a szemteke kisebb legyen, hogy maga is sorvadjon, ahelyett, hogy nagyobbodnék. E talányt egy további tünet fejtette meg. Minthogy ugyanis a szemnek vérmennyisége állandóan ugyanaz, az edénypálya egy részének atrophiájával más még ép edények kitágulása áll be, — mely edények most nagyobb oldalnyomás alatt állván, előidőzik ezen hydropicus beömléseket a bulbus belsejébe. Ezen kitágúlt edényeket a sugártestben találtam, mi a priori feltehető, minthogy a vérkeringés, — a hátsó rövid sugárüterek táplálta terület atrophiája miatt, — a hátsó hosszú sugárüterekben történik. Az említett és jelzett másodlagos glaucoma tehát ez esetekben hypersekretiónak, ez pedig az érhártya atrophiája által okozott vérkeringési zavarnak eredménye. Ezen viszonyokat ugyan egy más esetben is találtam t. i. egy haemorrhagicus glaucománál, — úgyszintén a glaucoma régibb irodalmában a choroidea atrophiája leírására is bukkantam, bár a tünetek ép fejtegettem összefüggését egy szóval sem érinti. A rendelkezésemre álló szűk anyag miatt és minthogy tulajdonképi elsőleges glaucoma nem igen került bonczkésem alá, nem volt módomban ezen, a másodlagos glaucomra érvényes nézeteket az elsőleges pathogenésisénél is alkalmazni, — bár nem kerülte ki figyelmemet, hogy az érhártyaszövet rarefikátiója ez esetben is található. Minden esetre keveslettem a choroidea változását, hogy minden közvetítő kapocs nélkül a belőle eredményező vérkeringési zavart az állandóan fokozódott intraocularis nyomás és összes következményeinek kizárólagos okának tekintsem E közvetítő kapocs most fel van lelve, és ezt ugyancsak Knies Miksának köszönjük. Knies kimutatta, hogy a Fontana-féle ür mindennemű számos glaucoma esetben, melyeket áttanúlmányozott, obliterálva volt. Ez az által történik, hogy a szivárványhártya legszélsőbb részei a szaruhártyával vagy kötszövet közvetítésével összenőnek, vagy csak hozzá tapadnak. E fontos csatorna bedugulásával a folyadék szabad kifolyása is gátolva van és a szemben állandó torlódás áll be, mely a feszülést is fokozza. Hogy ezen lelet nem valami vadonnatuj, ezt Knies maga is megengedi. Magam csak utólagosan győződtem meg, hogy ez az általam vizsgált ektatikus szemtekék egyikében sem hiányzott. Ezen állításom erősítéséül bátor vagyok a Becker-féle atlasz azon tábláját bemutatni, melyben több hasonló saját készítményem le van ábrázolva, és mely a kerületi szivárványhártyarész összeolvasztását a szaruhártyá-
